Tükörkép

Előszedtem az utóbbi hetekben, a betegségem előtti képeket.
Nagyon sokat nézegettem, és most értékelném igazán csak az akkori állapotomat. Mindig is hiú voltam, igyekeztem odafigyelni magamra, és mivel én is nőből vagyok, sokmindennel elégedetlen voltam.
Ma pedig még a tükörbe is gyűlölök belenézni. Mintha nem is én lennék.
Örülnék, ha csak feleannyira hasonlítanék most korábbi önmagamra. Eljön az az idő is, de rettentően türelmetlen vagyok. Rossz tulajdonságaim egyike.
Minél közelebb ennek az egész rémálomnak a vége, annál lassabban telik az idő.

Vannak itt fontosabb dolgok is persze, mint maga az egészségem, hogy csoda, hogy életben vagyok.
A privát kis Védőangyalomat eddigi életem során jócskán megdolgoztattam. Biztos nem számított erre, amikor annak idején kirendelték mellém. Már születésemkor mélyvízbe dobtam, és azóta még négy alkalommal volt jó helyen, jó időben. Két autóbaleset, két betegség.
A mostani alkalommal már tuti vért izzad, és sokszor miatta csuklok.

Itthon már lassan becsavarodok, egyszerűen nem tudom elfoglalni magam. Mostani legjobb, leghűségesebb barátaim: a laptopom és az internet iránt is kezdem elveszíteni az érdeklődésemet.
Vezetek. Imádok vezetni. Csak úgy, céltalanul is. Összehasonlíthatatlan az a szabadságérzet. Ott csak én vagyok, nem is érdekel senki és semmi más. Felelőtlen nem vagyok, de a sebesség gyógyír a felejtésre.
 Ha csak arra a kis időre is.

Még a mai napig is kérdezik, hogy lehetek ilyen erős, ennyi mindent kibírni, és mindezt mosolyogva végigcsinálni. Pedig ez idő alatt kétszer mondtam ki, hogy vége, feladom, nem tudom tovább csinálni. Akkor nagyon is komolyan gondoltam.
És hogy fogok én mosolyogni két hónap múlva!!! Mint még soha az életben.

Most két dologtól érzem magam szabadnak és boldognak: a vezetéstől, és Tőle...