• Myalgiás ölelés

        csocsoszan blogja

         Olvasom, hogy végre a kutatók is alátámasztják azt az állítást, miszerint az emberi agy sejtjei meditálással regenerálhatóak. A  Harvard egyetem neurológusainak gondolom, mindenképpen hihetünk, ám ami a napi, ajánlott 27 perces meditációt illeti, jó lesz odafigyelni rá. Mert nehogy azt higgyétek, hogy ha most azonnal nekifuttok és lezavartok saját dallamra 27 percnyi kitudjamit, abból lesz is valami. Elsősorban ugyanis tisztában kell lenni a meditáció fogalmával, orvosi értelemben,  másodsorban ismernünk kell saját kapacitásunkat, ami a meditációra való képességet és alkalmasságot illeti, aztán  pedig számolni kell az esetleges sikertelenséggel is. Mindezeket  egybevetve aztán eldönthetjük, hogy belevágjunk-e a kísérletezésbe vagy sem.  Két agyvelőgyulladást éltem át, kétféleképpen. Az ezt követő felépülésem, rehabilitációm is kétféle volt. Az első eset után, tanultabb ismerőseim közül  többen is ajánlották az agykontrollt, főleg azért, mert ez épp akkoriban jött be divatba, akkor jelentek meg először magyar fordításban a Silva-féle kézikönyvek, stb., s mindenki ezzel az újfajta tudással szeretett volna felvértezni engem. Laikusként, természetesen meg sem kérdeztem  erről az orvosom véleményét, mert ugyan ki hitte volna, hogy az ilyesmivel való, hozzánemértő játszadozás veszélyessé is  válhat. Pedig , ha hiszitek, ha nem, igenis árthat az embernek. Egy klinikai értelemben vett  fáradt, kimerült  agy  erre nem alkalmas, s  bizony,  akkor én is ráfáztam a dologra.Jobb lett volna, ha el sem látnak az efféle olvasnivalókkal.   Ha legalább olyasvalaki ajánlotta volna, aki  hasonló helyzetben  már kipróbálta! Ezért mondom nektek, hogy ha nem szívesen  ácsorogtok egy szakrendelés folyósóján-amit teljesen megértek- legalább olyasvalakitől kérjetek ebben tanácsot, aki  hozzátok hasonló helyzetben van . Tapasztalatom szerint csak annak a prádikációját   érdemes meghallgatni, aki legalább nagyvonalakban tudja is, hogy mit beszél, mit ajánl.  Még a " Próbáld ki, mert nekem jót tett..."   verzióba is gyakran  bele lehet bukni, hát még ha eddig sem jut el az ember!  Agy-kontroll-és mindeféle egyéb kontrolltól  mentes  öleléssel  búcsúzom tőletek. A szeretetet korlátlan mennyiségben és kontroll nélkül tartalmazza .


          Üdvözöllek titeket Barátaim ! Ideje felkelni és megragadni a járókereteket, vagy az asztal lábát , vagy a botot, vagy akármit ,és a levegőben  óvatos úszómozdulatokat téve  elvergődni a fürdőszobáig!  Az ablakon nem muszáj feltétlen kinézni és tudomásul venni, milyen homályos, csúnya időjárás van odakint, mert ez lehangolhatja  az embert Ehelyett nézzetek inkább körül és gyorsan keressétek meg, kit lehetne, akárha félkézzel is megölelni- a párotokat, a gyermeketeket, az ápolótokat vagy esetleg  hűséges kutyusutokat, cicátokat. Vagy akár engem, így virtuálisan. Ez biztosan jó  lesz első napirendi pontnak.  Azok, akik cáfolni szeretnék ajánlatomat, arra a nyomós okra hivatkozva, hogy márpedig ez rajtuk semmit sem segít ,hiszen ők depisek, kérem jól figyeljenek:  én is az vagyok! Bizony naponként rámtör az érzés, hogy mekkora szarban vagyok, s ez főleg abból adódik, hogy bár az agyammal baj van, az eszemmel még nincs.  Hála Istennek ! S ha ezt megállapítom, akkor megpróbálok ebből kiindulni. Mert ugye mekkora szerencse és áldás az, ha az embernek helyén az esze! S ha ez így van, akkor elkerülhetetlen, hogy fel ne mérje a saját helyzetét és ne aggódna affelől, hogy vajon  mit hoz a holnap.   Ebből egyenesen következik , hogy bizony néha  nem áll  könnyen mosolyra a szánk, s ez  így normális. Ha ezt depressziónak nevezik, akkor  ám legyünk  azok. Mert szerintetek nem ez a normális az adott helyzetben? Nem az tűnne abnormálisnak, ha  teszem azt, helyzetünkről nagyokat hahotáznánk? De bizony az lenne a feltűnő. Szerintem, a baj ott kezdődik, amikor semmit sem akarunk tenni  azért, hogy kedélyállapotunkon javítsunk. Mindig mérgelődtem azon, hogy kezelő orvosaim időnként pszichiáterhez küldenek,  s úgy gondoltam, hogy erre nekem nincs szükségem és ezáltal is csak rabolják tőlem az amúgy is  drága időmet, de aztán megértettem, hogy a szakorvosnak nincs ideje arra, hogy az én lelkivilágomat is boncolgassa és felmérje , miszerint van-e szükségem pszichiátriai kezelésre  vagy sem . Természetesen, soha nem távoztam úgy az illető  rendelésekről, hogy valamit fel ne írtak volna nekem( elvégre is azért voltam odaküldve) de ma már rutinvizsgálatként fogom fel és nem bosszankodom rajta.  A felírt gyógyszerekről  aztán általában a kezelőorvosommal együtt eldöntjük, hogy  szedem-e vagy sem. Affelöli aggódalmamról, hogy esetleg komoly baj lenne velem ilyen téren, teljesen megnyugtatott egy kitűnő orvosprofesszor , aki ezzel a kérdéssel döntötte el állapotom felmérését. "  Mondja asszonyom,  sok-sok baja ellenére tud-e ön valaminek  örvendeni?" Mire  én gondolkodás nélkül rávágtam, hogy " Jaj, én minden semmiségnek tudok örülni". Ezzel el is dölt a helyzetem és azóta is ehhez tartom magamat. Azóta nem rettegek a depressziótól, mert ez orvosi értelemben nem az, mint amit mi annak hiszünk. Amikor nagyon magam alatt vagyok, fennhangon is megállapítom , hogy na , a fene egye meg a dolgomat, ismét depis lettem, de aztán rögtön letesztelem magam azzal, hogy keresek valamit magam körül, aminek örülni tudok, s  ha ezt megtalálom, rögtön meg is nyugszom. Megengedem magamnak, hogy depis legyek- mert ugye ennyit csak megengedhet magának az ember ! - de  minden gondolatommal azon vagyok, hogy abból kimásszak. Mert ez csak depi. Ne essetek tehát pánikba ti sem! Ha semmit sem találtok, aminek örülni tudnátok, csak akkor féljetek magatoktól!  Addig pedig:" Világ Betegei Egyesüljetek! "- és minden semmiségnek örüljetek! Nagy-nagy ölelés mindnyájatoknak!


        Ezelőtt tíz évvel állapították meg először az orvosok, hogy valóban beteg vagyok és nem csak depressziós tűneteket produkálok. Addig, vándorolhattam egyik orvostól a másikig , minden keresetemet kivizsgálásokra költve, mert csak összekaszaboltak, kiszedtek belőlem minden kiszedhetőt, és végül pszichiáterhez küldtek.  47 éves koromban aztán hirtelen felállítottak egy , szerintük biztos diagnózist- a Behcet-kórt-, s ettől kezdve, évenként hozzáadtak még egy-egy másik autoimmun betegséget,s  tizedik diagnózisként, mára  még egyet feltételeznek- a TRAPS-szindrómát- amely állítólag egy genetikai rendellenesség és ez áll, "gondos szülőként", a többi mögött.  Általános lerobbanásom kezdetén még dolgoztam és járkáltam,  mára, a  " szakszerű" kezelések eredményeképpen, a lakásban is  alig tudok közlekedni   bottal, és legtöbbször sehogy. Mindent összevetve arra a következtetésre jutottam, hogy az orvosoknak ma sincs bizonyosságuk arról, hogy tulajdonképpen mi a bajom, s tisztelem azt, hogy némelyikük ezt be is vallja.  Egy idő óta  már belenyugodtam a megváltoztathatatlanba és azt szoktam mondani, hogy a saját betegségemet egyedül én ismerem, ezért ÉN- szindrómának nevezem. Mert ebből, úgy, ahogy van, csak egyetlen egy létezik , és ez én magam vagyok.  És vajon ti hogy álltok ezzel? Vettétek-e észre magatokon ennek a betegségnek a jeleit?  Az az érzésem, kedveseim, hogy ebben a hajóban sokan utazunk. Gyermekként, fiatalként s aztán felnőttként lökdösnek bennünket egyik osztályról a másikra, miközben gyakran nyíltan is, hipochondernek neveznek bennünket az orvosok, ezzel nyugtatva saját lelkiismeretüket és álcázva  tudatlanságukat. Egyetlen orvos mondta azt az ágyamnál- az áldott emlékezetű Módy Jenő, marosvásárhelyi professzor- , hogy "  sokan vagyunk, de  keveset tudunk" és bizony ő segített rajtam a legtöbbet. Barátaim az immunbetegségben! Ne adjátok , ne adjuk fel! Keressük szünetelen azokat az orvosokat, akik hisznek nekünk!  Egy fiatal, franciaországban élő barátnőm nemrég zokogva mesélte , hogy végre, életében először olyan orvosra talált, aki nem nézte hülyének, komolyan foglalkozott vele és emberszámba vette.  Ti, mindnyájan, akik még nem találtatok  hasonlóra ,és kétségbeesetten bolyongtok a különféle kórházakban, soha ne higyétek azt, hogy az ilyen orvos nem is létezik.  Csak keressetek tovább, lankadatlanul!  S ha majd rátaláltok,  osszátok meg velem is az örömötöket! Addig pedig, ide a mázsás mellemre, ti mindannyian! S hogy ne teljen el nap úgy, hogy valami konkrét , használható tanácsot is ne adnék, hallgassátok meg mai igémet, mely így szól:  Abban az esetben ha már úgy kimarták a gyógyszerek a gyomrotokat, hogy már egyetlen korty víz is égeti a nyelőcsöveteket, s főleg ha annyi kortizont szedtek, mint én,  nosza reszeljetek le  egy közepes nyers kruplit ,s azt éhgyomorra , sok-sok vízzel akár,  valahogy nyelegessétek le ,s ezt csináljátok legalább tíz napon át, s  meglátjátok, hogy mindjárt kitisztul valamelyest az ég. A krumplihámozás és reszelés mellé nagyon jól megy az a nóta , hogy " ...vígasztalom magam ahogy lehet...". Ugye ismeritek?  Nahát, akkor csak rajta!


         Barátaim! Ha már blogírásra adtam a fejem, s tartom is magam elhatározásomhoz, miszerint naponként megpróbálok majd valamiféle tanácsot adni nektek, hadd mondjak el valamit, ami annak kapcsán jutott eszembe, hogy pl. itt is, de más hasonló fórumokon is gyakran olvasom, miszerint az öngyógyítás egyik ajánlott formája  a saját pcsichénkre való ráhatás pl. különféle nyugtató mandalák nézegetése által. Hát mondhatom, hogy a saját tapasztalatom szerint ez nem éppen így működik, mert az efféle dolog nem mindig jár a kívánt hatással. Én pl. úgy jártam, hogy alig kezdtem el nézegetni egy ilyen rajzot,  rövid időn belül olyan szörnyű fejfájás tört rám és  olyan szédülés fogott el, hogy alig tudtam négykézláb elérni a gyógyszeres dobozomat. Másokkal is megosztva a tapasztalatomat, arra a következtetésre jutottam, hogy egyes betegségek, mint pl,  SM és  SB esetén,  vagy olyan esetben amikor  agyi sérülések vannak , jó lesz  vigyázni az ilyen praktikákkal,mert megtörténhet, hogy többet ártunk vele magunknak, mint használunk. Hasonlóképpen a zene hallhatása is csak olyan lehet, amelyet mi magunk választunk magunknak, és itt is érvényes az a mondás, hogy jóból is megárt a sok, mert  különben  gyakran "sokk" lehet belőle. Egy valamiből tudom garantáltan ajánlani a sokat, mégpedig az ölelésből. Ha nem kapunk, hát adjunk! Nem érdekes, hogy kinek, hogy érdemli-e az illető vagy sem, mert ezek nem lényegesek, csak  az, hogy mi gyógyulunk általa.  Nagy-nagy ölelés, mindnyájatoknak! - Cso-cso-szán( aki mindenét odaadta, a semmiért, de ezt kellett tennie.)

         


        Szervusztok, Kedveseim!  Előre bocsájtom, hogy ezt  távolról se tekintsétek  nyálaskodó megszólításnak, mert az ilyesmitől magam is írtózom, hanem vegyétek úgy, mint egy első és nagy-nagy ölelést tőlem, amely olyan, mint  egymástól elszakadt testvérek között szokott lenni, hosszas távollét után.  Én úgy érzem ugyanis, hogy mindnyájunkat, betegeket, egy láthatatlan kötelék fon össze, amely arra késztet bennünket, hogy még  gondolatban is átöleljük egymást , erősítsük és bátorítsuk minden társunkat, s jószóval, tanáccsal támogassuk egymást a mindennapok küzdelmeiben. Ma csak ezt a virtuális ölelést szeretném nektek  átadni-, főleg azoknak, akiket ma még senki sem ölelt magához-legyen ez a mai napi üzenetem hozzátok !    A többire még van idő.   


        A lista folytatódik a következő oldalon, kérjük lapozzon!

      • Blog leírása

        Lelkileg és szellemileg szeretném segíteni betegtársaimat abban, hogy nap mint nap megbírkózzunk a helyzetünkből adódó nehézségekkel.
        Látogatás: 39344 alkalommal

        A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

      • Hirdetések
      • Saját oldal

      • Hirdetés