Depresszió vagy személyiségváltozás? Mit tegyen a család?
Tisztelt Doktornő! Édesapám több, mint három éve (valószínűleg rejtve előbb jelen volt) küzd egyre súlyosabb, depresszióval. Kezdetben epizódikus jellegű volt, ezért enyhe gyógyszeres terápiában részesült, melyet többször meg is szakított (leginkább saját elhatározásból) és valóban jobban is volt. A kezdeti jobb időszakok egyre rövidebbé váltak és egy rosszabb szint (nagyfokú negatívizmus, szorongás, félelemérzet, szociális fóbia, egyre kevesebb beszéd, pánikszerű reakciók, elhanyagoltság) lett úrrá rajta, amelyet ez év áprilisában már odáig fajult, hogy már az ételt is megtagadta, mutulizmus és súlyos szorongás alakult ki (magától SEMMIT nem tett, toporgás egy helyben, piszkálta a kezét, stb.), ezért bevittük a kórházba, ahol miután kizárták a lehetséges szervi okokat, több hetet töltött a pszihiátrián, ahol kombinált gyógyszeres kezelést alkalmaztak és ahonnan a korábbihoz képest jobb állapotban tért haza. (Diagnózis: súlyos depresszió, pszeudodemencia) A kezdeti fejlődés után azonban ismét voltak visszaesések, azonban - Édesanyám irányítása mellett - látszólag kezdett javulni az általános helyzet. Mostanra azonban ismét sokkal rosszabb a helyzet, úgy tűnik mégsem használnak a gyógyszerek. A legszörnyűbb az egészben, hogy minden próbálkozásunk és támogatásunk ellenére, ő SEMMIT sem tesz azért, hogy jobb legyen a helyzet, olyan, mintha teljesen hidegen hagyná, hogy nekünk családtagoknak milyen nehéz, csak saját alapszükségleteivel és félelmeivel foglalkozik, magától szinte semmit sem tesz, a személyisége teljesen megváltozott, illetve a korábbi rossz tulajdonságai felerősödtek. Ha megpróbálunk vele erről beszélni, nem reagál semmit, mintha nem értené miről beszélünk vagy megpróbálná kizárni a külvilágot. Van betegségtudata erős szégyenérzettel társulva, kifelé sokszor próbálja elrejteni, a kezelőorvosaival a kórházban nem beszélt, teljesen leblokkolt, az ambuláns orvosnak meg nem mondja el a valós helyzetet. Minden támogatásunk és igyekezetünk ellenére nem akar kipróbálni új dolgokat, pszihés szakember segítségét igénybe venni, stb. A családi háttérrel kapcsolatban el kell mondanom, hogy az Édesanyjának is hasonló kórképe volt, bátyja öngyilkos lett, így lehet örökletes is. A szüleim nagyon hosszú ideig boldog házasságban éltek, csodás gyerekkorunk volt, szerető család a mienk, közel állunk egymáshoz. Anyagi és komoly fizikai egészségügyi problémák nincsenek, minden adott lenne egy boldog, békés nyugdíjas élethez. Édesanyám az elmúlt években mellette állt, kipróbált több stratégiát (összességében sok szeretettel és törődéssel ápolta, de volt, hogy elvesztette a türelmét) ő alakítja Édesapám napirendjét, mint már mondtam egyedül szinte semmit sem tenne, így egyfajta függőség alakult ki, ezért egyedül hagyni nem akarjuk, családi programokon vonakodva vagy nem vesz részt, ilyen esetekben általában rosszabbodik a helyzet. Mivel megint rosszabb a helyzet, már azon gondolkodunk, hogy jobb lenne neki talán egy bentlakásos intézményben, Édesanyám nem tudja mit tehetne még, úgy érzi már, talán jobban ellenne egy ilyen helyen, ahol nincsenek elvárások. Abban kérném a tanácsát, hogy milyen lehetőségeket lát, hogyan javulhatna Édesapám betegsége így, hogy magától semmit nem tesz azért, hogy jobb legyen? Ő, mintha nem akarna változást, lehet kényelmes és elég ez neki, hogy kvázi "szobanövényként" elvan? Mit tehetünk mi családtagok? Szerintem eddig biztosítottuk a szerető, elfogadó családi hátteret, de úgy tűnik ez sem jelent elég megoldást, egyre elviselhetetlenebb és kezdjük feladni a reményt, hogy ilyen hozzáállással valaha is meggyógyulhat. Köszönöm válaszát!
Dr. Pálvölgyi Rita válasza depresszió témában
Tisztelt Kérdező, A leírt jelenségek a, depresszió tünetei. Egy, depressziós ember érdeklődése valóban nagyon beszűkülhet, kevéssé van tekintettel a környezete érzelmi állapotára. Azt tanácsolnám, hogy keressék fel a területi Ideggondozót, - vele vagy nélküle, - és mondják el a kollégának, hogyan látják a helyzetet. Ő fog tanácsot adni arra nézve, hogy, hogyan lehet tovább lépni. Azt azonban tudni kell, hogy aki nem ön-, vagy közveszélyes, az akarata ellenére nem kezelhető, - sem otthon, sem kórházi keretek között. Azt lehetne még megpróbálni, hogy olyan barátot, vagy rokont megkérni, hogy beszéljen vele, akinek a véleményére leginkább hallgat. Üdvözlettel.
A válasz 5 évnél régebben keletkezett, így egyes tanácsok napjainkra túlhaladottá válhattak.
