Dr. Mechler Andrea: Kicsi koromtól tudtam, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni

Dr. Mechler Andrea csecsemő- és gyermekgyógyász szerencsésnek vallja magát, mert kisgyerekként, orvos szülei mellett hamar megszokta a gyógyító fehérköpenyesek, illetve az egészségügy különös világát. Ahogyan ő is vallja: a családi légkör nagyban meghatározta a pályaválasztását, valamint jelenlegi életét.

Emlékszem az általános iskolából egy angyali bájjal megáldott szőke lányra, akit mindig derűsnek, barátságosnak, segítőkésznek láttam, s kitűnő tanulmányi munkájáért minden évzárón jutalomkönyvet kapott. Felnőttek voltunk, amikor újra összehozott a sors Mechler Andreával, aki akkor már gyermekorvosként vizsgálta az egyik debreceni alapítványi óvodába járó csemetéket. „Semmit nem változtál!” – mondtam neki a váratlan találkozás örömében, amit végtelen szerénységgel fogadott. A gyermekek és szüleik szeretett Andi doktor nénije ma is ugyanaz a kedves tekintetű, érdeklődő, barátságos és természetes viselkedésű „lány”, akit iskolásként ismertem meg. Kis betegeit immár 29 éve ajándékozza meg a magas szinten végzett, empatikus orvosi tevékenységével. Előbb a DEOEC Gyermekklinikáján – ahol több mint egy évtizeden át volt klinikai szakorvos –, majd jelenlegi munkahelyén, a Vámospércs-Kistérségi Egészségügyi Szakellátó Nonprofit Kft. házi gyermekorvosaként. Gyerekkori vágya teljesült azzal, hogy csecsemő- és gyermekgyógyász lett.

- Azt már kicsi koromtól tudtam, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni, s hamar el is döntöttem, hogy hol folytatom a tanulmányaimat – meséli a doktornő, majd hozzáteszi: - Az orvosi egyetemen töltött tanulmányi években, a Gyermekklinikán végeztem tudományos diákköri munkát. Az intézet légköre, az ott folyó színvonalas gyógyítás és oktatás, s nem kevésbé a mentorom személye egyértelművé tette számomra, hogy én is gyermekgyógyászattal szeretnék foglalkozni. A Debreceni Gyermekklinikán eltöltött 12 év nemcsak szakmai felkészültséget nyújtott. A kutatás, a gyógyítás, és az oktatás hármas egysége alapvetően hatott a látásmódomra, és végtelen szakmai igényességre tanított.

A Gyermekklinikán szép kihívások és eredmények, kutatási lehetőségek, magas színvonalú kórházi felszereltség állt rendelkezésedre a gyógyító munkád során. Mi volt az oka annak, hogy 12 év után más területen folytattad a csecsemő- és gyermekgyógyász hivatásodat?

- A szakvizsga megszerzéséig minden szakterületen gyakorlatot kellett szerezni a Gyermekklinikán. Ezt követően gasztroenterológiával (gyomor-bélrendszeri betegségek) foglalkoztam. Emellett az ambulanciát és a betegfelvételi osztályt vezettem, illetve a koraszülött (PIC) és az intenzív osztályon (ITO) ügyeltem. Ahogy már említettem, a klinikai munka hármas egységébe tartozik: a betegellátás, a kutatómunka, és az oktatás. A Gyermekklinikán a genetikai labor és a gasztroenterológiai munkacsoport kutató munkájában vettem részt. Az ott szerzett tudást, tapasztalatot sosem lehet és nem is szabad elfelejteni. A klinikán töltött évek alatt, olykor bizony alaposan nélkülöznie kellett a családomnak, amin változtatni szerettem volna. Ennek az volt az útja, hogy más időbeosztás szerinti munkahelyet kellett keresnem.

Vagyis, nem sajnáltad otthagyni a klinikai gyógyító munkádat?

- A munkahelyi váltásban több minden is szerepet játszott. Akkoriban még rengeteget ügyeltünk, ami után másnap folytatni kellett a gyógyítást a klinikán. Nagy volt a terhelés, kevés a szabadidő, és nekem kicsik voltak a gyerekeim. Nem éreztem azt, hogy ennek mindig így kellene lennie. Lassan fogalmazódott meg bennem a gondolat, nem volt kényszer a döntés, de a betegellátástól nem szerettem volna elszakadni. Kompromisszumot kötöttem, leginkább magammal.

Természetesen, soha nem feledhető öröm és egyben nagyszerű lehetőség, szakmai kihívást jelentett ott dolgozni, de muszáj volt változtatnom. A klinikán eltöltött több mint tíz év alatt rengeteg pozitív és negatív élmény ért. Talán egy teljes könyvre való.

Van olyan emléked, amit szívesen kiemelnél a klinikai évekből?

- Nem tudom, miként lehetne ebből bármit is kiemelni, mert a súlyuk azonos, de soha nem feledem például azt a testvérpárt, akiket súlyos mérgezéssel, eszméletlen állapotban szállítottak a klinikára az egyik intenzíves ügyeletemben. A nővérekkel együtt egész éjszaka, folyamatosan küzdöttünk az életükért, és különböző életmentő beavatkozásokat végeztünk el. Végig „határmezsgyén” mozogtunk. Kemény küzdelem volt, de reggelre már szinte biztosnak tűnt, hogy volt értelme a rengeteg munkának, és a kitartásunknak. A kislányok életben maradtak.

Csodálattal tekintek minden orvosra, aki minden igyekezete ellenére elveszíti a betegét, s igaz hittel képes a gyógyulásra váró páciensei felé fordulni. A gyermekek esetében ezt még súlyosabb tragédiaként élik meg a civilek, s bizonyára az orvosok is.

- A veszteségek iszonyúan megviselik, kimerítik az orvost és a családtagokat is. A lelkem egy része minden halálesetnél a kis beteggel meghalt, de az is a hivatásunkhoz tartozik, hogy megtanuljunk „újratöltődni”. Nem felejteni, de a veszteségeket feldolgozni, és a gyógyulásra várók életéért, egészségének visszanyeréséért erőre kapni, a könnyeinket letörölni, és a legjobb tudásunk szerint gyógyítani. Sajnos engem a tragédiák nagyon megviseltek, nem voltam túl jó ebben. Nehezen birkózott meg a lelkem, ha elveszítettünk valakit – emlékszik vissza dr. Mechler Andrea a szomorúbb, fájóbb esetekre.

Le lehet „tenni” ezeket a terheket, s nem haza vinni a családi fészekbe?

- A munkahelyi örömöt, és bánatot szerencsére meg tudtam osztani a jó kollégákkal, akik egyben a barátaim is voltak. Hazavinni a bánatot nem szerencsés, de sajnos elkerülhetetlen volt.

A doktornő reálisan, és nagyon optimistán mesél hivatásának új szakaszáról, amit nem minden városban, településen övez kellő elismerés, és megbecsülés. Dr. Mechler Andrea most sem panaszkodik, mint általában mindig, igyekszik az előretekintő, hitet adó gondolatokat megfogalmazni.

- Immár 29 éve vagyok az orvosi pályán, mely során volt alkalmam a klinikai gyógyító-kutató tevékenységet is megtapasztalni. Mára pontosan tudom, hogy a házi gyermekorvoslás a szakmán túl csodálatos szolgálat is – abban az értelemben, hogy szinte folyamatos elérhetőségre van igény, de abban az értelemben is, hogy – mint alapellátónak – a prevenció és az egészségnevelés, egészségfejlesztés területén sokkal nagyobb a szerepünk, mint a fekvőbeteg intézményben dolgozó gyermekorvosoknak.

A szolgálat azt is jelenti, hogy éjjel-nappal rendelkezésre kell állnod?

- Szolgálat, de nem szolgaság. A hosszú évek során rájöttem, hogy nem lehet, nem tudok és nem is akarok mindenkinek megfelelni. Ugyanakkor, ha következetesen törekszem arra, hogy magas szakmai színvonalon, odafigyeléssel, empátiával, türelemmel végezzem az orvosi munkámat, a szülők nagyon együttműködőek. A gyerekek pedig önmagukban csodák! Ők minden nap újra és újra feltöltenek szeretet és boldogság energiával, így nem hagynak elfáradni.

Vajon miként született meg az elhatározás, hogy naponta egy másik településre utazz, s ott láss el házi gyermekorvosi feladatokat?

- A Debrecenhez közeli Vámospércsre pályázat útján kerültem. Addig ott két vegyes praxis működött, így a gyermekorvosi körzet kialakítása újdonság volt mindenki számára. A barátságos, szépen fejlődő település lélekszáma mintegy 5500 fő, ebből ezer körüli a gyermekek száma. Kétségtelen, hogy a klinikai és az alapellátási munka között sok különbség van. A legmeghatározóbb, hogy itt egyedül dolgozom, nem csoportban. A döntéseket azonnal meg kell hozni, és sokkal kevesebb lehetőségem van az eszközös vizsgálatokra. Minden a szülők előtt zajlik, s így kell velük megértetni, elfogadtatni az adott helyzeteket. Itt sokkal nagyobb szerep jut a személyességnek, a bizalomnak. Ez adja egyben a plusz elhivatottságot, mivel évekig, akár 18 esztendős korukig is kísérhetem a kicsiny újszülöttet. Szerintem nem sok ilyen hivatás van, ahol ez megadatik. Ennek is köszönhető, hogy még nem találkoztam kiégett gyermekorvossal. Ráadásul egy jó csapatban, remek asszisztenssel és védőnőkkel dolgozhatok. Szerencsésnek érzem magam, hiszen azzal foglalkozhatok, amit a legjobban szeretek a családom mellett.

Mit tudhatunk a családodról, a gyermekeidről?

- Két nagyszerű fiam van, a nagyobbik 26 éves, közgazdasági egyetemet végzett, most az álláskeresés fázisban tart. A kisebbik pedig 22 éves, sportmenedzser szakon diplomázott. Aktívan atletizál, jelenleg videók készítésével foglalkozik, csodálatos eredményeket ér el a rangos pályázatokon. Nagyon büszke vagyok rájuk. A párom egy kereskedelmi cég középvezetője. Szerencsés vagyok abban a tekintetben is, hogy több baráti körhöz is tartozom. Ezek mind régi, tartós, örök barátságok. Az egyik csapatot a régi úszótársak alkotják, a másikat a volt osztálytársak, gyermekkori barátok, a harmadik pedig a kollégákból lett baráti kör.

Dr. Mechler Andrea igyekszik figyelmet fordítani a szabadidő kellemes eltöltésére is, amivel a két, immár felnőtté vált fiának is jó példát mutatott az esztendők során. Sokat olvas, zenét hallgat, színházba, hangversenyekre, kiállításokra jár a párjával, vagy a barátaival. Köztudott róla, hogy a sport fizikális- és lelki terápiát is nyújt számára. Gyermekkorától versenyszerűen úszik, s jelenleg is szeniorversenyző. Számos országos bajnokságot, a Balaton öböl-átúszó versenyt is megnyerte már, és többszörös orvos világbajnok e sportágban. Minden héten fut, de szeret korcsolyázni és síelni is.

(WEBBeteg.hu - Balogh Mária, újságíró)