Gondolatok az orvos-beteg kapcsolatról

Az egészségügy válsága a világ számos országában érzékelhető. Eltekintve az egyes régiók aktuális nemzetgazdasági, politikai irányvonalaitól, nem lehetséges-e, hogy az orvosokba vetett bizalom megrendülését az eltérő adottságú környezetekben hasonló folyamatok lejátszódása okozza?

Lehetséges, hogy orvos és betege ma már alapvetően nem érti meg egymást, és ez vezet a kölcsönös bizalmatlansághoz, az együttműködés hiányához, végül a gyógyulási folyamat megtorpanásán keresztül a gyógyító tevékenység presztízsének csökkenéséhez?

Cikkünk a hirdetés után folytatódik

A kommunikációt hazánkban ma már külön felsőoktatási szakokon hallgatják a tanulók. Nem véletlenül, hiszen a modern világ újabbnál újabb kommunikációs csatornák megjelenésére ösztönöz, amelyek a hagyományos verbális, testbeszéddel körített kapcsolatok elsivárosodásához vezetnek.

Az ajtókilincs-jelenség

Kommunikációs készség és képtelenség

Az orvostudományi karokon létezik ugyan az orvosi kommunikáció kifejlesztésére irányuló tárgy oktatása, ám magának a(z esetleg jelen lévő) készség képességgé való alakulásának nyomon követésére nincsenek megfelelő eszközök. Az oktatók egyre növekvő leterheltsége nem kedvez az ilyen irányú képzés bevezetésének, egyre kevesebbeknek futja arra is az idejéből, hogy a tárgyi tudás mellett az orvosi viselkedés korrekt módjára is felkészítse a hallgatókat.

Ugyanakkor nem mindegy, hogy orvos és betege hogyan viszonyulnak egymáshoz. Az orvos az anamnézis felvétele közben rendszerint nem hallgatja végig figyelmesen betegét (ami legtöbbször nem egyéni hiba, hanem inkább magában a rendszerben rejtőző defekt), így a panaszok egy része, amelyek a gyors diagnózis irányába terelhetnék az orvost, gyakran rejtve marad.

Egy elrettentő eredményt hozó vizsgálat szerint az orvosok átlagosan 18 másodperc után félbeszakítják a beteget, hogy utána konkrét kérdéseket tegyenek fel. Az ún. ajtókilincs-jelenség szerint viszont a betegek többsége a vezető panaszt önmagától a legutolsóként említené. Így könnyen belátható, hogy a valódi problémák gyakran nem derülnek ki, a diagnózisalkotás folyamata nehézkessé, hosszadalmassá válik, gyakran fölösleges vizsgálatok elvégzésével, téves terápiák beállításával.

A tölcsér-elv

Az anamnézis megfelelő felvétele optimálisan az ún. tölcsér-elv szerint történik: a nyitott kérdések feltételét követően a válaszlehetőségek számát csökkentő félig nyitott, végül a konkrét tényekre irányuló kérdések sorának kellene következni. Ennek hiánya az orvos-páciens kapcsolat romlásához, a bizalom csökkenéséhez vezet, amivel párhuzamosan a beteg fásulttá válik, a gyógyulás irányába mutató hajlandósága csökken.

A modern kori nézetek viszont váltig hangsúlyozzák, hogy a beteg saját problémája irányába tanúsított érzelmei jelentősen befolyásolják a gyógyulás folyamatát - vagyis az a beteg, aki saját gyógyulásában nem hisz vagy annak eléréséért nem tesz, nehezebben is fog gyógyulni. A gyógyulási arány csökkenése az egészségügy presztízsének gyengülése irányába hat.

Értse is, mi történik!

Gyakori probléma az orvosi szakkifejezések használata, ami a betegeket nem segíti a betegség lényegének megértésében. Ideális esetben a betegnek azt is mindig tudnia kellene, hogy mikor milyen vizsgálat következik, annak mi a szerepe a diagnózisalkotás vagy a kezelés folyamatában.

Nagyon fontos lenne a terápia lényegének hangsúlyozása, annak kiemelése például, hogy az alkalmazandó gyógyszereket csak az előírt módon, időben és dózisban szabad bevenni. A mellékhatások említéséről sem lenne szabad elfeledkezni. A kezelés kudarcának gyakori oka a beteg nem megfelelő együttműködése - hiszen ha nem ismeri pontosan az egyes készítmények szerepét, hajlamos azok közül egyiket-másikat elhagyni a magas ár vagy az esetlegesen fellépő mellékhatások kialakulása miatt.

Az orvos is ember

Ha az érdeklődést mutató szavak elutasítást közvetítő non-verbális jelekkel (például test előtt keresztezett karok, lábak) társulnak, a beteg tudat alatt is elbizonytalanodik, összezavarodik s az együttműködésre való hajlandósága máris csökken.

Nem elhanyagolható az orvosi magatartás, a viselkedés szerepe sem. A nyugodt, türelmes, empatikus gyógyító betegei is nyugodtabbak. Ha a beteg érzi, hogy az orvosnak fontos az ő sorsa, hogy biztonságban tudhatja magát és kérdéseire kielégítő választ kap, a gyógyulás esélyei is jobbak.

Mindazonáltal az orvos nem cimbora, hanem egészségi állapotunk felügyelője és egészségügyi problémáink megoldásának kulcsa: betegként tiszteletben kell tartanunk az orvos jogkörét, szerepét. A túlzott bizalmaskodás és az egyéb problémáink részletes taglalása nem visz előrébb a gyógyulás útján, sőt az orvos elutasítását válthatja ki.

Betegként bármennyire is kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, a jó viszonynak is két oldala van: ne felejtsük el, hogy az orvos is ember. Közös érdekünk a minél előbb bekövetkező, minél teljesebb gyógyulás elérése, és ennek elősegítése nagyban múlik a gyógyulni vágyón is.

(Dr. Kónya Judit)