A rák leküzdése - Anka története

Sorozatunkban olyan emberek történeteit mutatjuk be, akiknek nap mint nap, közvetve vagy közvetlenül szembe kell nézniük egy egész életüket meghatározó betegséggel. Ismerjék meg Anka történetét, akinél néhány éve mellrákot diagnosztizáltak.

Mennyi idős is volt, amikor kiderült?

2012 őszén derült ki, tehát akkor még csak harmincnégy voltam.

Hogy derült ki, mi történt?

Önvizsgálattal. A családban egyébként volt rákos megbetegedés. A nagymamám, anyai ágon. Neki is melldaganata volt. Tehát önvizsgálattal derült ki, de hozzáteszem, hogy nagy szerencsém volt, mert „jó” helyen volt a daganat. Külső területen volt, és mivel egyébként sincs nagy mellem, az önvizsgálat során egyből éreztem, hogy ott valami nem oké. (…) Hétfőn el is mentem nőgyógyászhoz, és bár ő azt gondolta, hogy nem lesz vele probléma, de azért elküldött ultrahangra, illetve mammográfiára.

Tovább Mellrák - Mire figyeljünk az önellenőrzés során?

Honnan tudta, hogy az orvos azt gondolja, nem lesz vele probléma?

Azért, mert mondta is. Egy ultrahangos géppel megnézte, bár az nyilván nem akkora felbontású volt, mint ami a kórházban a mammográfián van, de ő azt mondta, hogy úgy látja, hogy ez egy izomdaganat, és ez az én életkoromban, azaz a harmincasoknál relatíve gyakran elő szokott fordulni. Viszont a biztonság kedvéért menjek el megnézetni. (…) Azt gondoltam, hogy nincs gond, de azért nézzenek rá.

Ezt az alapján gondolta, amit az orvosa az első vizsgálatkor mondott?

Igen. Az alapján azt gondoltam, hogy itt most egy jóindulatú elváltozásról van szó, de inkább magánrendelésre jelentkeztem be, hogy ne kelljen annyit várnom. Ami érdekes, az, hogy a mammográfiás felvételen nem látszott maga a daganat. Az látszott csak, hogy meszesedés van azon a területen, ami bármi lehet. Lehet akár jó-, akár rosszindulatú elváltozás is. Az ultrahangos felvételen viszont már látszott maga a bogyó is, és akkor vettek belőle citológiai mintát. Na és akkor jött a szokásos várakozás az eredményre. Vagy két hétig biztos várakoztunk, és akkor a citológia C3-asra jött ki. Az úgy van, hogy a C5-ös egyértelműen rosszindulatú és invazív, azt hiszem, a C4-es az, ami alaposan gyanús, és a C3-as gyanús malignitásra, rosszindulatúságra. És nekem C3-as jött ki. Ez a tipikusan „egyik szemem sír, a másik meg nevet”. Sem nem ilyen, sem nem olyan. Akkor azt mondták, hogy core-biopsziát kellene venni belőle, mert – amennyire én ezt tudom laikusként – akkor nagyobb mintát tudnak vizsgálni, és az biztosabb, mint – mondjuk – a citológiaié.

Tovább Az emlőrák szűrése, diagnosztika

Akkor levették a core-biopsziát, és még egy másik helyről is vettek mintát, és annak persze megint vártunk az eredményére. A core-biopszia, ami a nagyobb mintát vizsgálja, az teljesen rendben volt, viszont a másik citológiából meg kijött a C5, azaz hogy egyértelműen rosszindulatú. Egy teljesen furcsa helyzet állt elő, hogy ami teljesen biztos, a biopszia, az nem mutatott semmit, vagy csak nem olyan helyről sikerült levenni a mintát; a másik vizsgálat viszont mutatta a C5-öt. Innentől kezdve viszont elindult a folyamat. (…)

És a melléből csak a csomót vették ki?

Nem. Végül levették az egészet, merthogy kis mellem volt. Én már rögtön az elején belementem volna, hogy vegyék le az egészet. Azt gondoltam, hogy hiába kis csomó, ez a tuti. A mai napig emlékszem a radiológus szavaira: „Amennyiben ez a mell le van véve, akkor száz százalékra garantálom, hogy meggyógyul.” Az, hogy hogy fog kinézni, abszolút nem is érdekelt. Ez egyébként lehet gond, mert nagyon sok nő ebből óriási problémát csinál. Ragaszkodik hozzá, próbál alkudozni a sebésszel, hogy nem lehetne-e… Engem ez nem foglalkoztatott.

Magát miért nem foglalkoztatta?

Mert az első az volt, hogy meg akarok gyógyulni, és nekem egy orvos azt mondta, hogy ha ezt levesszük, akkor az tuti lesz. Én csak ez után mentem. Le kell venni úgy, hogy sehol ne maradjon semmi. Csak az volt a baj, hogy elsőre azért nem vették le, mert úgy van a protokoll, hogy ha csak egy citológia igazolja a C5-öt, akkor nem vehetik le. Én azonban örültem, hogy végül levették. (…) Abszolút nem látszik. Nagyon jól meg vannak csinálva a protézisek. Szuper.

Hogy szokott hozzá a protézishez?

Annyira tartottam tőle, hogy milyen nehéz lesz ez. A második műtét előtt leginkább azon idegeskedtem, hogy ez nekem milyen rosszul fog esni. Hogy mekkora döbbenet lesz, ha én azt meglátom. Kiderült, hogy semmi. Rögtön, ahogy az első kötözés volt, már ültem fel, néztem. Jó, akkor ez így néz ki. Ezek egyáltalán nem voltak nehéz pillanatok. És a mai napig sem azok. (…)

Amikor az első észlelést, a kezdeti optimista orvosi nyilatkozatot követve fokozatosan komolyodtak a dolgok, illetve a diagnózisok, azt hogy élte meg? Mit élt át akkor, amikor előálltak a hírrel: ez most C5-ös?

Három rossz pillanatom volt. (…) Az első, amikor észrevettem a csomót. (…) Az olyan volt, mint… Azt nem tudom megfogalmazni, hogy milyen volt. Talán olyan, mint amikor valakivel egy hozzátartozójának a halálhírét közlik.

Érdekes a megfogalmazás... Saját magán találta a csomót, nem hozzátartozóján...

Igen. Ez volt az egyik. A második, amikor kijött a C5, azaz hogy mégiscsak rosszindulatú, és a harmadik meg, amikor a hajam…

Az már a kemoterápiánál?

Igen. Az, amikor a sebész felhívott, hogy megvan a szövettan, és nem elegendő lett eltávolítva, és a hónaljat is ki kell szedni, akkor elkedvetlenedtem, úgy – és ezt most teljesen őszintén mondom – három-négy órára, de egy délután alatt rendbetettem magamban, hogy jó, akkor menni kell.

Tovább Hogyan kezelhető a mellrák?

Amikor a C5-öt megtudta, akkor is így volt, hogy három-négy órára elkedvetlenedett?

Nem.

Azt hogy élte meg?

Hú, azt nagyon rosszul. Kijöttem a kórházból – emlékszem a mai napig, amikor arra járok, az a pillanat eszembe jut, hogy én ott jövök és az a mondat futott bennem végig, hogy: „Úristen, rákos vagyok! Úristen, rákos vagyok!” Csak ez a mondat volt így bennem. Hú, az nagyon rossz volt, de egyébként már aznap mentem a körzeti orvoshoz, mert kellett kérni beutalókat mindenfélére, és ő annyira pozitív volt.

Miket mondott?

Leült velem szemben, és azt mondta, hogy: „Fogadjunk, hogy már szarrá sírtad magad!” Hát, mondtam erre, körülbelül. Erre ő: „Figyelj csak: mindenféle túlzás nélkül azt mondom, hogy ez ma már gyógyítható, ha nincs áttét.” Erre én rögtön kérdeztem, hogy „Jól van, de honnan tudod, hogy nincs áttét?” Hiszen akkor még annyira nem tudtam erről semmit. Erre azt mondta, hogy a méretéből nagyjából lehet gondolni. (…) Amikor pedig bent voltam a sebészeten és műtöttek, akkor nagyon jó volt az a három nap. Annyira jó volt!

Milyen szempontból?

Jó volt. Nyugi volt, olvasgattam. Előtte azt gondoltam, hogy ez milyen fájdalom lesz, de abszolúte nem volt fájdalom. Megvolt hamar, mert reggel az első beteg voltam, akit műtöttek. Én valahogy úgy érzem, hogy abban a három napban annyira kedves volt mindenki. Az összes kórházi dolgozó, az összes orvos, ha ismertem, ha nem. Olyan jó fej emberekkel találkoztam!

Ugye két műtét is volt? Előbb a kisebbik, utána a másik.

Igen.

Altatásban?

Igen, mindkettő.(...)

Térjünk vissza a harmadik rossz pillanatához. Azt mondta, a hajával volt kapcsolatban.

Igen.

Ez ugye a kemoterápiával függ össze?

Igen. Nekem a második után ment el. Hát, a kemoterápia nem kellemes, szó mi szó. (Nevet.) Abszolúte nem kellemes. (…) A mellnél is többféle kemoterápiás szer létezik. Beírják az adatokat, hogy mekkora volt a rákos sejtek osztódása, mennyire hormonérzékeny stb., és ennek van egy grádusa. Ez alapján kijön, hogy milyen szert kell adni. Én nem kaptam annyira erőset. Egyébként még azt sem kérdeztem meg, hogy miért csak olyat kaptam, és nem erősebbet. Hatot kaptam, háromhetente. Ezt úgy kell elképzelni, hogy borzasztóan érzi magát tőle az ember. A klasszikus, amit mindenki elmond, a hányinger, a gyengeség. Az első nagyon rossz volt, mert még nem volt itthon a hányáscsillapító gyógyszerem. A második és a harmadik teljesen sima volt. A negyedik és ötödik volt a legrosszabb. A hatodik, talán azért, mert akkor azt mondtam, hogy az sem érdekel, ha iszonyú rosszul leszek, hiszen ez az utolsó… Egyébként is úgy indultam neki, hogy kemoterápia, tehát tuti szörnyű. Lesz hatszor három nap, amikor borzasztóan fogom érezni magam, de utána már tök jó lesz. Amikor szerdán megkaptam, akkor csütörtök délig volt rossz, de délután már kikeltem az ágyból. Abban az volt a jó, hogy rengeteget aludtam, míg másokat fölkeltett a hányinger, engem meg egyáltalán nem. Délután már fölkeltem, és enni is tudtam.

Kórházban feküdt?

Nem. Járóbetegként. Mindig szerdán kaptam, és emlékszem, hogy pénteken semmi bajom nem volt már. Az utolsónál pénteken már koncertre mentem. A hajam a második után ment el teljesen. Azaz nem ment volna el teljesen, mert nagyon sok helyen megmaradt, csak foltos volt, amire azt mondtam, hogy szedjük le, mert az a tuti. Az akkor azért viselt meg, mert addig egyáltalán nem éreztem magam betegnek. Jó étvágyam volt, ide jártunk, oda jártunk, programokat szerveztünk, társasági életet éltünk. Viszont amikor leszedtem a hajam, és magamra néztem, akkor láttam magam először betegnek. Amikor magamra néztem, akkor arra a képre asszociáltam, amit az onkológián a fekvőrészlegen látok. Ugyanaz a kopaszság. Nekem mindenki jön Sinéad O’Connorral, hogy neki is milyen jól áll. Ez? Maradjunk annyiban, hogy ez nem az a kopaszság, mint amikor valaki nőként kopaszra vágja a haját. Na, akkor például betegnek láttam magam, és az nagyon rossz volt. (…)

És a mellprotézis?

Amikor megvan a műtét, akkor utána egy ilyen kis szivacsot kap az ember, majd a második műtét után úgy két héttel megkaptam a receptet a protézishez. Teljesen jól funkcionál. Aztán ott van a helyreállító műtét. Eddig úgy volt, hogy öt év. Meg kell várni, hogy az embert gyógyultnak nyilvánítsák. Ma már viszont nem kell megvárni az öt évet. Az onkológus sem ragaszkodik hozzá. Szerintem azért úgy két-három évet várnak. Van viszont, aki addigra annyira megszokja a protézist, hogy utána már nem is fekszik kés alá.

Ez egyfajta plasztikai műtét?

Az, plasztika. Implantátumot helyeznek be. Hozzáigazítják a másik mellhez.

Most hogy látja? Vállalkozik rá?

Én azért szeretném megcsináltatni, mert vannak olyan helyzetek, hogy… Például a gyerekeim nem láttak azóta meztelenül. Nem akartam, hogy megijedjenek ettől, mert szó, ami szó, nem szép látvány. Nem egy normális látvány, és nem tudom, hogyan dolgoznák fel. Az pedig olyan rossz, hogy a fürdőszobát zárni kell magamra, nehogy véletlenül rámnyissanak. Ettől a kényelmetlen helyzettől jó lenne megszabadulni. Ez az egyik dolog. Másrészt, nem is tudom… Igazából arra gondolok, hogy ha adott ez a lehetőség, akkor én kihasználnám, mert még fiatal vagyok. Talán emlékszik, az elején mondtam, hogy nekem nem volt trauma, hogy eltávolítják. De azért van bennem annyi nőiesség, hogy szeretném megcsináltatni. De ha csak két év múlva lehet, akkor két év múlva. Éppen a múltkor beszéltük az onkológussal, hogy ezt majd akkor, amikor ő mondja. Én nem sietek. Amikor majd eljön az ideje.

Tényleg nagyon bízik az orvosokban.

Nagyon.

Nem kérdez, hanem majd ők mondják.

Igen. (…)

És még egy dolgot szeretnék elmondani. Úgy tudom, hogy minden onkológia biztosít onkopszichológust. Ez gyakorlatilag egy teljesen ingyenes terápia onkológiai betegeknek és családtagoknak. Nem pusztán csoportos terápia van, hanem ha az ember szeretné, és egyedül akar járni, akkor járhat. Na, ezt melegen ajánlom mindenkinek. Nyilván fontos, hogy jó szakember legyen az onkopszichológus. Itt nálunk szuper volt. Én kilenc hónapig jártam hozzá. Teljesen ingyen van, fizeti a TB, és ezt mindenkinek ki kell használni. Én olyan elvárásokkal mentem, hogy: „Na, én majd elmegyek pszichológushoz, és ő majd el fogja nekem mondani, hogy ezért és ezért alakult ki ez a betegség, vagy ezen és ezen kellene változtatni.” Na, nem. Gyakorlatilag egy szuper jó önismereti tréning volt, és ő nem mondta, hogy ezt és ezt kell csinálni. Kilenc hónap munkája után én szenvedtem ki magamból, hogy mi van.

És mi van? És mik a válaszai saját magának? Mi változott?

Nagyon sok minden. Én nagyon érzékeny ember voltam. Mindig annyira bántott, ha valaki kritizált, vagy vitatkozott velem, és ilyenkor vehemens voltam. És most jó vastag bőr került az arcomra. Megtanultam elkülöníteni, hogy mi a fontos, és mi nem. Ha valami nem fontos, és onnan jön valamilyen támadás, ami régen annyira megviselt, és annyira akartam a saját igazamat, arra most azt mondom, hogy félretoljuk. De ez egy év munkája volt. És ez nagyon fontos, mert ez belülről eszi az embert. Már ha nagyon foglalkozik vele. „Nem volt igaza. Ha legközelebb találkozunk, akkor majd megmondom neki.” És azt is elképzelem, hogy fogom megmondani neki.

Adott-e önmagának valamilyen választ arra, hogy miért alakult ki ez a betegség?

Én abszolút hiszek abban, hogy ennek lelki eredete van. Ugye minden betegség lelki eredetű stb., stb., de én ebben egyébként hiszek. Igen. És az a furi, hogy bármilyen szakemberrel találkoztam, legyen az onkológus, radiológus vagy a pszichológus, mindenki egyetért ebben. A kialakulásban és a lefolyásban is nagyon fontos, hogy mi zajlik a fejünkben. (…)

Mikor gondolja majd magát gyógyultnak? Mondta, hogy van ez az öt év, meg azt is, hogy most már ehhez nem is annyira ragaszkodnak, például a helyreállító műtét kapcsán. Ön mikor gondolná magát gyógyultnak?

Én azt gondolom, hogy soha nem fogom azt mondani magamról, hogy gyógyult vagyok. Amit ez a betegség generál bennem, az leginkább olyan, hogy meg kell tanulni együtt élni azzal, hogy… Véleményem szerint semmit nem jelent az öt év, és hogy gyógyultnak van az ember nyilvánítva.

Hogyhogy?

Mert ez bármikor kiújulhat. Én azt gondolom, hogy innentől kezdve nekem meg kell tanulni együtt élni azzal, hogy félévente-évente fogok járni kontrollra. Nyilván tervez az ember hosszú távra, de nem mondanám azt, hogy nem jut eszembe, hogy bár én tervezek, de ki tudja még, hogy mi lesz. Ilyen szempontból én soha nem fogom azt mondani magamról, hogy gyógyult vagyok. (…)

Van-e még valami, amit szívesen elmondana?

Igen. Újra mondom, hogy az ember próbálja meg ebből kivenni a pozitívat. Akár minden egyes kezelésből. Én például úgy fogalmaztam meg a sugárkezelést, ahová mindennap járni kellett, hogy olyan volt, mint egy tábor. Jártunk négyen, mindennap ott ültünk, jókat cseverésztünk, és a végén úgy búcsúztunk el egymástól, mint egy táborban. Majd írj. Jó, majd én is írok. Például a pszichológus is mondta, hogy annyira jó, hogy ez bennem így maradt meg. Meg kell keresni a jót, mert hoz jót is. (…)

Fontos, hogy mindenki vegye a fáradságot, és menjen el vizsgálatokra. Lehet, hogy pont azzal fogja megmenteni az életét. Ugyanis rengetegen vannak, akik halogatják. Talán mert fél, hogy mit fog hallani. Aztán csak halogatja, halogatja, és egyszer csak ott találja magát, hogy már nem tudnak vele mit csinálni. Pedig a mellnél is mindig ezt halljuk, mindenhonnan ez jön, hogy a korai felismerés a kulcsa ennek az egésznek.

Campos Iménez Mária - S.O.S. Daganat! - Párbeszéd a daganatokról

Hiánypótló interjúkötet betegeknek, hozzátartozóknak és orvosoknak: tévhitekről, félelemről, megküzdésről, együttműködésről, túlélésről. Őszinte beszélgetésekben tárulnak fel a rák kapcsán felmerülő, akár tabunak számító témák is. A vallomásokat elismert szakemberek – orvos, pszichológus, dietetikus, jogász – kommentálják, így a daganatos beteg küzdelmét egyszerre több szemszögből is megismerhetjük. Terjedelem: 312 oldal Kiadás éve: 2014 ISBN 978-615-5443-18-3 Látogasson el a kiadó honlapjára és böngésszen a könyvek között: Oriold és Társai Kiadó

(Oriold és Társai Kiadó)