Felnőttkori befolyásolhatóság és az én határai

Befolyásolni akar bennünket mindenki, akár direkt, akár nem direkt módon. Vedd meg, dobd el, szeresd, utáld, válts, őrizd, válj, házasodj, szülj, ne szülj, öltözz, vetkőzz, egyél, fogyjál, a sor a végtelenségig folytatható. Ahhoz, hogy a sok elvárás ne zavarjon össze, tartós én határok szükségesek!

Mi az én határ? Annak biztos ismerete, hogy hol kezdődik a saját érdek, a saját vágy és akarat, és hol a környezeté, a külvilágé. Ahhoz, hogy ne erőszakoljanak valakire olyasmit, ami a saját vágyaival és a saját akaratával, a saját érdekeivel ellentétes, elsősorban stabil értékrend, erős önértékelés, ellenálló képesség, reális önbizalom, és felismert saját célok szükségesek.

Cikkünk a hirdetés után folytatódik

A fentiekből következik, hogy a legkiszolgáltatottabbak a gyermekek, hiszen ők mindenben a szülők, az őket körülvevő közeg függvényei. Se lelkileg, se tudatilag se testileg nem fejlettek ahhoz, hogy felismerjék, mi a jó nekik és mi nem. A szülők felelőssége, hogy a gyermek tudatlanságával, kiszolgáltatottságával, szeretetével, megfelelni akarásával, tiszta hitével ne éljenek vissza.

A szülőkön múlik, hogy mihez kezdenek a dackorszakkal

A fejlődéslélektanban megfigyelhető, hogy a dackorszak kezdete egyre korábbra tolódik. A szülő megdöbben, meglepődik, de gyakran el is nevetgél azon, hogy az addig engedelmes kisgyerek először mond nemet, először fejezi ki akaratát szóval, toppantással és egyéb heves jelzésekkel is: Nem! - kiáltja, sírja a külvilág felé. Egész teste ellenáll!

Ez az érés, a személyiségfejlődés a saját akarat megnyilvánulásának tévedhetetlen jele. A szülőkön múlik, hogy ezzel az ellenállással mihez kezdenek. Tiszteletben tartják, legyőzik és/vagy büntetik érte, vagy meggyőzni, megérteni igyekeznek, elfogadva, hogy a gyermek önálló lény, szabad akarattal, de zéró tapasztalattal és tudással, a veszélyekkel, a realitással és az elvárásokkal szemben.

Ahhoz, hogy ez kialakuljon, rögzüljön, a szülő és a külvilág helyes és következetes, a gyerek számára érthető nyelven megfogalmazott visszajelzése és biztos szeretet-jelzése szükséges az adott ellenállással kapcsolatban. Vagyis, fontos, hogy a gyerek megértse, hogy ha valamit nem engednek, az nem azt jelenti, hogy nem szeretik. Van, amit muszáj tiltani, és van, amit nem lenne szabad.

Meg kell tanulni a határok védelmét

Lelki betegség, testi panasz

Felnőtt korban sok gond és lelki betegség forrása, hogy a személyiség nem tanulta meg felvértezni magát a külső hatások ellen. Nem tudja megvédeni saját határait, gyakran válhat védtelenné, kiszolgáltatottá, áldozattá, prédává. Minden kérésre, elvárásra igent mond, míg a belső énje nem-et kiált. Ez az ellentmondás, a vágyak és a valóság közti ellentét gyakran megbetegítő tényezővé válik.

Az a gyerek, akinek szabad akaratát mindig mindenben korlátozták, ráadásul, ha szeretet-megvonással büntették, biztosan nem fogja tudni és merni kapcsolataiban megfelelően megvédeni, képviselni önmagát később sem. Hiszen azt tanították, közvetítették felé, hogy amit ő szeretne az nem jó, nem helyes, ahogy ő gondolkodik, az hibás, a másik elvárásainak, felé irányuló akaratának pedig gépiesen meg kell felelni.

A feltétel nélküli engedelmesség elfojtja a saját érdekek a saját vágyak a saját döntés következményeinek vállalása mentén keletkezett indulatokat, érzéseket, örömöket is. Megtanulja nem kifejezni, elrejteni, elfojtani azokat!

Gyakran az engedelmességet hiszi olyan zálognak, amelyet azért kell mindig mutatnia, hogy szeressék. Így aztán soha nem tudja megtapasztalni azt a boldog érzést, hogy olyannak fogadják el, olyannak szeretik, amilyen. A megfelelni akarás kényszerében nincs nemi különbség, mindkét nemet érinti ez a probléma!

Egyszer el kell kezdeni

Önmagunk érdekeinek képviseletét gyakran felnőtt korban kell megtanulni! Tréningeken, terápiás keretek között elsajátítható mindaz, ami a gyerekkorban nem sikerült vagy nem jól sikerült. A saját érdekek felismerése és a kitűzött cél elérése nagyon nehéz feladat.

Gyakran kell olyat mondani, és lépni, ami a környezet akaratával, szándékával ellentétes. Ha biztosak vagyunk abban, hogy amit szeretnénk az valóban fontos, akkor bátran nézzünk szembe azzal, hogy meg kell küzdeni érte. Gyakran azokkal is, akik a szeretteinknek, jóakaróinknak mondják magukat.

Az önmagunkért folytatott harcban tapasztalhatjuk meg saját erőnket, saját vágyaink erejét, nem kevesebbért, mint a saját boldogságunkért.

Ha sose merünk ebbe belefogni, maradnak a betegségek, a rossz kompromisszumok, és az áldozati, a balek, a lelki beteg, vagy a mártír szerepkör. Ilyenkor azonban már nem hibáztathatunk másokat, csakis sajátmagunkat…

Ha másként nem megy, gyakoroljuk tükör előtt: "fontos vagyok magamnak, mert ha nem vagyok fontos még magamnak se, saját érdekeimért nem lépek, nem küzdök, ugyan hogyan várhatom el, hogy másoknak fontos legyek én és az, ami nekem fontos!"

(Kazimir Ágnes, gyermekpszichológus)