• Egy visszeres nő története

        WEBBeteg blogja

        48 éves vagyok. A műtéten 2 éve estem túl, és azóta jobban vagyok. Hónapokig kötelező jelleggel rugalmas pólyát hordtam, a kontrollokon azt mondták minden rendben van, szépen rendbejött a lábam. A körülményekhez mérten. Azért én nem vagyok teljesen elégedett. Még mindig detralexet szedek, állandóan gumiharisnyát hordok, és a szoknyát is nehezen veszem fel. De nem fáj olyan elviselhetetlenül, és nem is csúnya. Sokat szenvedtem vele, és nem tudom visszacsinálni. Ezzel a bloggal az volt a célom, hogy segítsek másoknak elkerülni ezt a helyzetet, hiszen ha nem is rajtunk múlik 100%-ban, de azért sokat tehetünk azért, hogy megvédjük, karban tartsuk lábunk, és megelőzzük egy komolyabb visszérbetegség kialakulását. Ehhez szerintem semmi más nem kell, mint hogy törődjünk az egészségünkkel és megtanuljuk, hogy nem magától adódó állapot. Hát én megtanultam. Remélem más pedig tanul az én hibámból, blogomból.

         


        Most csak úgy dőlnek belőlem a szavak, pedig ez nem jellemző. J Másnap még bent voltam a kórházban, átpólyázták a lábam, utána a záróm teljesen rendben volt, így hazaengedtek. Bejöttek értem kocsival, hiszen parancsba kaptam, hogy kímélni, nem erőltetni. Korábban azt hittem, hogy mint egy béna, majd semmit sem csinálhatok, valamiért ezt „hallottam”, és óriási megkönnyebbülés volt, hogy mindössze egy rugalmas pólyát kellett hordanom. Ellenőrzésre egy héttel később kellett visszamennem, amikor megnézték, hogyan gyógyul a lábam. Itt kicsit megijedtem, mert azt mondták a nyirok utak megsérültek, de amikor látták, hogy milyen kétségbeesett lettem, akkor megnyugtattak, hogy ez mindennapos ún. szövődmény, és magától rendbe jön. Ezután még 2 hónapig jártam kontrollra, és (gyorsan lekopogtam) minden rendben volt eddig. Hogy állok most a visszérrel? Majd az utolsó bejegyzésben.
         

        Szóval az elméleti felkészítés után, most saját szemszögből: túléltem a második éjszakát is, reméltem, hogy nem kell majd még egy napot várnom, és így is történt J Hajnalban keltem, rettentő szomjas voltam, de hát ilyenek a műtétek. Mielőtt nekikezdtek volna az altatásnak, felrajzolták a lábamra, hogy melyik ereket akarják kihúzni, vicces volt. Utána lefeküdtem, és nekikezdtek az altatásnak. Voltam persze korábban is altatásban, és úgy van, ahogy a filmekben, számolnak, én pedig elaludtam. A műtétből nem emlékszem semmire, a kórteremben ébredtem kora délután, jó kis fejfájással, és másnaposságra emlékeztető rosszulléttel.  A férjem bejött meglátogatni, de a gyerekeket most nem hozta. A lábam nem fájt, bevallom, akkor eszembe sem jutott, hogyan sikerült a műtét. Pólya volt a lábamon, amitől semmit sem láttam, de ezt is mondta az orvos előre. Esti vizitkor jött a doki, kérdezte, hogy vagyok, elmondta, hogy minden rendben zajlott, szépen eltávolították az ereket. Aznap este már nem is beszéltünk többet, mondta, hogy másnap majd még reggel jön.


        Inkább nem várok vele, mert ez annyira az előzőhöz tartozó téma.

        Szóval tehát a műtét: Amikor komolyra fordul a dolog és már nem csak az esztétikáról van szó, akkor igazi műtétet végeznek, ahol a vénák állapotától függően, akár teljes erek eltávolítására is sor kerül, úgy, hogy két kis vágást készítenek az ember lábán, és – az orvos elmondása szerint – szó szerint kihúzzák az ereket. Nem hangzik túl jól, mi? Pedig, elvileg semmit sem érzünk közben, a gyógyulás gyors, és nem marad nyoma sem. Nálam is ez volt a helyzet mostanra, tehát tudtam, hogy mi vár rám. Felkészült beteg voltam. Választhattam, hogy regionális érzéstelenítést szeretnék, vagy altatást, én persze altatást kértem, inkább nem akartam tudni az egészről. Jajj, azt el is felejtettem mondani, hogy a szabály az, hogy műtét előtt éjféltől nem szabad enni és inni is csak három órával előtte szabad utoljára. Ezt persze eljátszottuk az első, és a második napra is, hiszen mindkét alkalommal úgy hittem, műtét előtt vagyok.


        Nem akarok orvosi szakszöveggel traktálni senkit, de azért nem hülyeség tudni, hogy miből áll egy ilyen műtét. Amikor nekem elmondta az orvos, elég ijesztően hangzott, de próbáltam komolyan venni, és odafigyelni. Nem bonyolult egyébként: a legelején, még a műtét előtt persze, megvizsgálják ultrahanggal, hogy a vénák milyen állapotban vannak. Ha nem olyan komoly, tehát csak kisebb seprűvénák, erek látszanak, akkor jön a már említett injekciózás, amiben nekem is volt korábban részem. Ez elég gyorsan lezajlik egyébként, és nem is fájdalmas. A másik verzió már kicsit rázósabb, és kicsit kellemetlen is. De hát a szépségért mindent! Azt majd a következő bejegyzésben?


        Arra számított mindenki, hogy másnap megyek hajnalban a műtőbe, ugye? Hát nem így történt. Sajnos a dokimnak közbejött valami sürgős, így még egy napot eltöltöttem a a kórházban, de legalább arra jó volt ez a nap, hogy kicsit rákészüljek fejben.

        Azért nem voltam teljesen felkészületlen, korábban már átbeszéltem a dokival, hogy hogyan zajlik egy ilyen műtét, mi történik. Korábbi vizsgálatok során, még amikor nem volt ilyen komoly a dolog, volt egy injekciós kezelés, dehát azt nem lehet igazán műtétnek nevezni. Akkor beleinjekcióztak valami anyagot a lábamba, ami a doki elmondása szerint gyulladást váltott ki, és ettől elhaltak a kisebb erek. Viszont ha akkor tudom, hogy ez nem elég, nem csináltattam volna meg, mert így felesleges volt.

        Na visszatérve a plusz napomhoz, egész nap csak vártam, délután megint bejött a család, kicsit beszélgettünk, a gyerekek is nyugodtabbak voltak már. A doki délutánra futott be, megvizsgált, elnézést kért, és abban maradtunk, akkor másnap hajnalban lesz a  műtét.


        Be kell valljam, féltem. Nagyon. Mi lesz, ha nem sikerül jól a műtét? Ha a lábam sem szebb, sem egészségesebb nem lesz? Ha ugyanolyan fájdalmaim lesznek? Nem mertem nekiesni az orvosnak. Ha akkor lett volna ilyen oldal, ahol lehet egyenesen az orvostól kérdezni, akkor biztos elárasztottam volna a kérdéseimmel… Szóval műtét előtti napon be kellett mennem a kórházba. Bekísért a férjem és a két gyerek is, tizenévesek, kicsit láttam, hogy féltek, miért megy az anyjuk kórházba. Kaptam egy kórtermet, át kellett öltöznöm, és várnom az orvosokat. A saját dokim még meglátogatott este, mondta, hogy ne izguljak, rendben lesz minden. Persze, hogy izgultam. Azon járt az agyam, hátha pár nappal, héttel később már nem kell szenvednem a fájdalomtól, és a lábaim is szebbek lesznek. Nehezen aludtam el.


         Amikor ide jutottam, 40 éves voltam, és már több mint 10 éve küzdöttem a visszérrel. Őszintén szólva, elegem volt. Már alig vártam, hogy azt mondja az orvos, most ideális megműteni a lábam. Továbbra sem hagytam fel a tornával, az úszással és langyos zuhanyzással sem, sokat polcoltam fel a lábam és a munkahelyemen is tekintettel voltak egyéni igényeimre. A lábam viszont már feladta. A barna foltok teljesen elcsúfították, állandó fájdalmaim voltak, a lábam teljesen bedagadva. A görcsöket nem is említettem. Az orvos kitűzte a műtét napját. A végén rendszeresen gyógyszert szedtem, detralexet írt fel a doki, ami a görcsök és a lábdagadás ellen sokat segített.


        A biztos műtét ellenére sem hagytam fel a házi gyógymódokkal, és utálatom ellenére is jártam kéthetente úszni. Legalább a kilók nem jöttek vissza. Hogy még alaposabb legyek, elkezdtem egy speciális tornát, ami kifejezetten a visszérbetegeknek szól, és segíti a vénák működését. A család nagyon segítőkész volt, a férjem nagyon bátorított. A gyerekek pedig mindig nevetve figyelték, ahogy a fura gyakorlatokat végzem. Ez segített. Mivel a lábam már elég csúnya volt, nem szívesen mozdultam ki, és a munkahelyemen is jeleztem, hogy hamarosan műtétem lesz, mely után pihentetnem kell a lábam. Nem tapsolták meg a dolgot, de szerencsére olyan főnököm van, aki nem zárkózott el tőle.


         Hiába hagytam abba a futást, és kezdtem el úszni járni, amit rémesen utáltam, és igazán jól sem esett, a visszerek csak nem akartak javulni. A doki tanácsára odafigyeltem rá, hogy a munkahelyemen feltegyem a lábam egy kis székre és szabályszerűen sétaperceket tartottam minden órában. Fürdésnél is langyos vízben zuhanyoztam, hogy javítsam a keringést, de ne táguljanak a vénák. Ezek egy kicsit javítottak a helyzeten. Egészen jól éreztem magam, és a doki is megdicsért, hogy milyen egészségtudatos vagyok, és lám meghozta az eredményét a megelőzés. Persze nem felejtettem el, hogy mit mondott korábban: a műtét elkerülhetetlen. Bárcsak hamarabb éltem volna ilyen tudatosan! Sajnos csak pár hónapos volt a stagnálás, mert megjelentek a barnás foltok a lábamon, és kiderült, hogy ekcémám van. Mindenki támogatott, pedig nagyon le voltam törve. Most már az volt a cél, hogy minél jobb legyen a gyógyulási esélyem műtét után.


        A lista folytatódik a következő oldalon, kérjük lapozzon!

      • Blog leírása

        A visszeresség sokak problémája, és az enyém is. Már 30 évesen is csak félve vettem fel szoknyát, mert úgy éreztem, hogy mindenki a lábaimat nézi.
        Látogatás: 48067 alkalommal

        A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

      • Hirdetések
      • Saját oldal

        Ajánlja az oldalt!

        Ajánlja ismerősének a WEBBeteg oldalát!

      • Archívum

      • Hirdetések