Pánikcsata

Amikor az ember már végképp nem ért semmit, akkor próbál értelmet, vagy magyarázatot találni valami másban. Jeleket keres, szimbólumokat boncolgat, válaszokat mindenben, ami túl van a ráción.

Így tettem én is, amikor mindenféle számításokkal hozakodtam elő. Azt mondtam magamnak, hogy a legutolsó beírásom a 117-es volt, ami számmisztikailag a kitűnő 9-es szám. Ez jó.A dzsapa-mala 108 szemből áll, az is kilenc.A keletiek 108-szor mormolják el imájukat, míg a szent hely felé igyekeznek.Ez is kilenc. Ilyen szempontból tehát tökéletes helyzetben vagyok, a 9-es vonzásában.

Lopok egy kis időt a munkaidőmből. Nem szép dolog,de hasznos.Most minden idegesít, ingerültté tesz. Abban bízok, hátha a betű enyhet ad.

Feszült vagyok napok óta. Mindig abban reménykedek, hogy a következő tevékenység jobb lesz, és majd csak meghozza számomra a nyugalmat. De nem jó már semmi.

Annyira vágyom már, hogy vége legyen a télnek. Igaz, ma egy zokszavam sem lehet, hisz süt a nap, plusz fokok vannak, semmi fagy, semmi csúszkorálás.

De még vad hajnalban, teljes sötétségben kellett mennem a piacra. Hogy ott mi volt, arról ne is beszéljünk. Elég annyi, hogy az kész horror.

Anyám olyan kedves volt, mint még sohasem. És szép is, mint még sohasem.Jött felém egy árnyékos csapáson, mintha valahonnan egy erőből került volna elő. Tekintete derűs volt, mosolygott. Integetett felém, mint a peronon az emberek, akik hirtelen felfedezik a rájuk várakozót, és azzal biztatják, hogy itt vagyok, megtaláltuk egymást,mindjárt ott leszek. Olyan természetes volt, vonzó.

Alig vártam, hogy találkozzunk. Láttam előre, amint hozzám ér, összeölelkezünk, én beszippantom illatos hajának páráját, ő végigsimít a hátamon. Minden tiszta és világos körülöttünk: a gondolataink, az egymás iránti érzéseink, az érintéseink.

Tegnap feltörték a pincét, és elvitték a gyerekek vadi új bicaját. Amikor lementem a pincébe, hogy ránézzek a cuccokra, nem akartam hinni a szememnek. Láttam, hogy nyitva az ajtó, ami felettébb gyanús volt, de elhessegettem azokat a gondolatokat,amiket ilyenkor gondolni kéne, és arról kérdezgettem magam, hogy na de miért hagytam nyitva az ajtót. És amikor kitártam az ajtót, és a nagy büdös semmi nézett vissza rám, még akkor is azt latolgattam, hogy hova tehették a lányok a biciKliket, ha nem ide. Egyszerűen nem akartam tudomásul venni, hogy betörtek, ellopták,megrövidítettek, büncselekmény áldozatává tettek.

Persze, ezek másodpercek voltak. Elég hamar szembesültem a ténnyel, mert mást nem tehettem,mint hogy elfogadjam:  bottal üthetjük a nyomukat. Ez már  a második eset.

Mostanában gyakrabban hívogat anyám. Volt idő, amikor hónapokig egy szót sem váltottunk egymással. Tudom, ez nem túl hízelgő rám nézve sem,de így volt.

Sokszor gondoltam arra, hogy na, mostmár fel kellene hívni, el is határoztam, hogy akkor majd este, igen, de aztán mindig közbejött valami. Valamilyen teendő. Meg a gondolat, hogy minek?Ő csak panaszkodik állandóan, sorolja sérelmeit és bántalmait, de igazából egyáltalán nem kíváncsi arra, mi van velem. Vagy mondjuk az unokákkal.

Nem akartam bevallani magamnak sem, mert van egy teljesen logikátlan nézetem a dologról. Azt gondolom magamban, hogy ha nem foglalom szavakba a tapasztalataimat, akkor nem is léteznek, vagy legalábbis szép csendben elenyésznek. Ez egyfajta struccpolitika, egy butaság, semmi értelme, mégis egy ideig, amíg lehet, szoktam alkalmazni.

Azzal akarom becsapni magam, hogy ha nem beszélek róla, akkor odébb áll. Mármint a probléma, ami aktuálisan kínoz.Ez az én egyik védekező mechanizmusom, ami már jó pár éve, vagy évtizede ?gyakorlat nálam. Nem tudom, mi éltette ilyen sokáig, pedig nem túl sok sikerélmény társult hozzá.

Ma nagyon utáltam magam. Minden rossz volt.Mindenkivel rossz voltam.

A lányokat letoltam, hogy semmit nem segítenek. Láttam, hogy rosszul esik nekik.Tényleg igazságtalan voltam. Először is én neveltem őket így, gyorsabb, ha magam végzem a dolgokat, meg különben is, pihenjenek, amíg lehet- ez a filozófiám a házi munkákkal kapcsolatban.Szóval nem kérhetek rajtuk számon semmit. Arról meg nem is szólva, hogy segÍtenek ők, ha arról van szó, nagyon is rendesen. Mindig, ha igazán szükség van rá.

Tegnap láttam egy filmet. Olyan volt, ami bárkit megérint. Úgyhogy mindenki, aki tegnap végignézte, érintett volt.Nagyjából ugyanolyan érzésekkel és kérdésekkel ülhettünk a képernyő előtt.Néztük őt, de közben mindenki magára gondolt, csakis magára.

Egy lányról szólt, aki rákos volt, és meggyógyult. Eredetileg riporterkedett, így adódott, hogy riportot csinált a halállal való randevújáról is, megfilmesítette halálközeliségét, és az abból való kikászálódását.

Hát, igen. Az "emberi faj érzelmi térképe." Kollektíven érvényes.  Egész életünket két kérdés köré szervezzük, mint egy regény százéves mellékszereplője mondta: "Mennyire szeretsz te engem? és "Ki itt a főnök?"

Lehet, hogy legalább száz évet kell megélni ahhoz, hogy ez kikristályosodjon, de hogy valahol ott dereng ez a tudatunkban, folyamatosan, genetikusan, kezdetektől fogva -az biztos.