ANYA HÍVOTT

Mostanában gyakrabban hívogat anyám. Volt idő, amikor hónapokig egy szót sem váltottunk egymással. Tudom, ez nem túl hízelgő rám nézve sem,de így volt.

Sokszor gondoltam arra, hogy na, mostmár fel kellene hívni, el is határoztam, hogy akkor majd este, igen, de aztán mindig közbejött valami. Valamilyen teendő. Meg a gondolat, hogy minek?Ő csak panaszkodik állandóan, sorolja sérelmeit és bántalmait, de igazából egyáltalán nem kíváncsi arra, mi van velem. Vagy mondjuk az unokákkal.

Valamelyik blogbejegyzésemben írtam arról, hogy mennyi mindent szégyellek magamban, az egész elbaltázott életemben. Hát ez is közte van. Nagyon bánt, hogy nincs jó viszonyom az anyámmal.Olyan, mintha testi fogyatékos lennék. Nem gyakorolhattam egy csomó mindent, ami a szeretettel függ össze, és ami alanyi jogon minden embernek kijárna.

Igaz, nem sokat törődött soha velem, igaz, megbántott egy párszor szóval és tettlegesen is, de valahol megértem. Egy pocsék házasságban kellett végiglavíroznia az életét, ahol első és legfontosabb életfeladat a túlélés volt, minden más eltörpült mellette. Semmi másra nem volt idő vagy lehetőség.

Halmozottan hátrányos család voltunk, minden tekintetben. Azt mondják, az élet ismétlődik. Nagyjából ugyanazt az életprogramot viszi magával és örökíti tovább az ember, amit kapott. Remélem, hogy nem így van.

Úgy érzem, mi imádjuk egymást a lányokkal, a szeretetprogramot kitaró lelkesedéssel gyakoroljuk.Ha meg is bántottuk néha egymást, az csak olyan volt, mint valami tévedés, egy elhibázott menüpont, ami szinte azonnal helyrebillenthető, mindig bocsánatos, és sohasem nyúlik át a következő napra.

Még jó, hogy ők vannak, különben azt hihetném, hogy totál defektes vagyok, képtelen bármiféle szeretet-tranzakcióra.