• pánikcsata
        hilda blogja

        TESCO-LÁZ

        A hétvége a bevásárlásé volt. Meg a pániké.

        Minden simán indult. Légies könnyedséggel szálltam fel a buszra, megnyugtatóan kevés ember karéjába. Nahát, milyen remekül érzem magam, nem lesz itt semmi gond. Volt tér, nem kellett levegő után kapkodnom.

        Magamhoz képest hatalmas lazasággal bántam a kocsival, tologattam jobbra-balra, nézelődtem, pakolgattam a dolgokat. Elég sok minden volt a vásárlólistán, egyrészt mert kifogytunk mindenből, másrészt mert készülök már az ünnepre.

        Azonban hirtelen, egy szempillantás alatt azt vettem észre, hogy besűrűsödik körülöttem a tömeg. Manőverezni kellett a kocsival, alig fértünk el egymás mellett, nem tudtam haladni.

        Hujjuj, itt baj lesz, gondoltam. Ez már sok nekem.A gyomrom forogni kezdett, a jó öreg, megszokott módján. Ebben a förgetegben nem kaja és nem nedvek kavarognak, hanem valamilyen nevesincs gőz, ami kígyóként kúszik a nyelőcsövem felé, rátekeredik a nyakamra és aztán folytatja az útját az agyam felé, valahova az egyensúly központ tájára.

        Gyorsan kerestem egy pénztárt, ami viszonylag közel volt a kijárathoz, elvégre egy menekülőnek jól meg kell szervezni a menekülési útvonalat.

        És akkor észrevettem az előző vásárló kosarában a papírzsebkendőt. Úristen, nekem még muszáj venni papírdolgokat, semmi sincs otthon. Most mit csináljak, menjek vissza, és haljak meg, majd maradjak, a gyorsabb megúszás reményében?

        Győzött a kötelességérzet, visszafordultam. Az idő kiesett. Tényleg nem tudok elszámolni vele. Akkor találkoztam újból magammal, amikor megint ott bújtam valaki mögött, a pénztár szörnyűséges sorában, és azt néztem, vajon látni-e rajtam a vérem lüktetését, ami szétrobbantja ereim, átüt a ruhámon, keresztül a kabáton is, lüktet fülsértő sikollyal és mindent elgázoló erővel.