• pánikcsata
        hilda blogja

        MINDEN OKÉ(?)

        Komolyan mondom, hogy néha idegeimre megyek saját magamnak. Hogy is várhatom, hogy más elviseljen engem, sőt, hogy rajongjon értem, ha magam számára is fárasztó vagyok olykor.

        Örülnöm kéne, hogy jól mennek a dolgaim. Minden nap elmondom magamnak, mert úgy látszik, nem elég, hogy megélem. Jól vannak a gyerekeim, nem betegek, szépen haladnak az iskolában, elég kiegyensúlyozottnak tűnnek, normális emberi kapcsolataik vannak. A munkahelyemen nemrég "léptettek elő", ami talán túl fellengzős kifejzés a  történtekhez képest, de mindenesetre annyi kijelenthető, hogy ott sincs különösebb baj. És még egy szerelem-féle is bejött a képbe. Nem tudom, persze, mit tartogat még, (na, már megint ez az értelmetlen, önnyirbáló, nevetséges aggodalmaskodás!)de egyelőre keresve sem találnék semmi rosszat benne.

         És tessék, mindez nem elég, mégis bizonytalankodom, félek, pánikolok.Egyre rosszabbak az éjszakáim, az egyik kolléganőm jóindúlatúan meg is jegyezte, hogy olyan nyúzott vagyok  mostanában. "Csak nincs valami baj?"-tette hozzá pletkyaéhes reménykedéssel. Ha lenne, sem kötném éppen az ő orrára.

        De nincs, tényleg nincs. És mégis van. Nem értem, miért viselkedik így a szerveztem, amikor látszólag minden oké körülöttem. Miért kapcsol vészhelyzetbe, amikor valójában semmi nem indokolja. Mitől félek? Milyen előszelek fodrozzák bennem egy közelgő vihar rémképét? Vagy csak vak képzelődés az egész?Miért nem nyugszok már meg végre?