• pánikcsata
        hilda blogja

        NEM DEPRESSZIÓ

        Azt nem hiszem, hogy -mint ahogy egy kedves hozzászóló felvetette-depressziós lennék. Persze éreztem már magamat szomorúnak, lataglózottnak, kifosztottnak, vámpírizáltnak és minden egyébnek, ami ebben a műfajban lehetséges, de depressziósnak sohasem.

        Mindig nagyon könnyen kelek, nem kell viaskodnom magammal reggelente, mint ahogy a D.-ok szoktak. Sőt, kifejezetten alkalmatlan vagyok még az elnyújtott szundikálásra is, idegesít a tétlenség. Még akkor sem sikerül sokáig altatnom magam, amikor pedig szeretném. Ez már gyerekkoromtól így van: sajnálom az időt, amit heverészéssel töltenék, annyi minden mást lehet csinálni.

        Mindig nagyon sok terv és tennivaló van a fejemben, talán túl sok is, ami igazán nem kedvez az amúgy is dekoncentrált agyamnak.

        Nagyon könnyen sírok, az igaz, de sohasem indokolatlanul. Egy érzelmes  filmen például azonnal sírni tudok. Vagy akkor is elérzékenyülök, ha valaki élete megalázó, gyötrelmes, siralmas történeteiből mesél. Ha kiabálnak velem vagy bántanak, akkor is hamar eltörik a mécses. De sohasem sírdogálok "csak úgy", ahogy például egykori munkatársam tette. Volt úgy, hogy egyszer csak könnyezni kezdett és amikor megkérdeztem, hogy mi baja, azt mondta, ő sem tudja, de néha "csak úgy" rájön a sírhatnék. Vagy szegény keresztanyám, aki egy ideje tök egyedül él, mesélte, hogy sokszor ő is leül a heverőre, és azt veszi észre, hogy záporoznak a könnyei, neki is "csak úgy."

        Szóval, nem, depressziós nem vagyok. "Csak" pánikbeteg, de az tutira.