• pánikcsata
        hilda blogja

        ORVTAMÁSKA

        Mostanában gyakran tör rám az az alamuszi érzület, amit magamban orvtamáskának hívok. Ezt úgy kell elképzelni, hogy éppen jól vagyok, de legalábbis kielégítően mennek a dolgok. Úgy tűnik, mintha minden rendben lenne. Úgy működök, mint az átlag. S akkor egyszercsak bezsibong az agyam, megszédít egy pillanatra, bizonytalanná tesz. Megingok testileg és lelkileg egyaránt. Nem hosszasan, nem ez a lényege, de nagyon mélyen és intenzíven. A hirtelenségével hat, a váratlanságával, a döbbenetével.Fogvicsorgatóan vészjósló tud lenni.

        Az ember nem tudja, honnan jön, miért gyötör, mibe fordul. Milyen az ereje, mi rejlik benne. Egy nagy, utálatos rejtély,aminek legfőbb tulajdonsága a szorongatni-tudás.

        Így volt ez ma is, mikor a Tesco-ban voltam. Igaz, egy magára valamit is adó pánikbeteg nem járogat a Tescoba, és hasonló nyilvános helyekre, ha mégis, hát magára vessen. Mert egy ilyen zsúfolt, tömött,idegesítően forgatagos helyen tuti, hogy előjön a nyavalyája. Itt még egy egészséges ember is ingerültté válhat. Nem hogy egy olyan mimóza lélek, mint én vagyok. Bár én nem ingerült leszek, hanem félénk. Veszélyben érzem magam, meg is szólal bennem rendre egy kis vészcsengő, vigyázz, kapcsolj készenlétre, bármelyik pillanatban bármi történhet. És jön a szédülés, a gyomorforgás, a hányinger, a görcsös kapaszkodás.

        Közben pedig keresem a tárgyat, vagy az embert, amibe, akibe kapaszkodhatok, aki alkalmas arra, hogy elterelje figyelmem magamról. Nem mondom, hogy mindig sikerül. Ezért inkább a kivárás technikáját alkalmazom. Kivárom, hogy elmúljon. Mert tudom, úgyis elmegy. Csak legyen időm kivárni.