• pánikcsata
        hilda blogja

        A BOLDOGSÁG ELLENÉRE

        Hihetetlen, milyen barom vagyok. Egyszerűen logikátlan, nincs rá semmi észerű vagy elfogadható magyarázat.

        Az elmúlt két hónap igazán életem felívelő szakaszának mondható, ami persze sajátos értelmezést kap nálam. Mert nem úgy kell elképzelni, hogy most aztán csúcsokat döngetek, fantasztikus magaslatokra török, hanem úgy, hogy a mélyből, ahol sötét, zabolátlan erők kavarognak, szóval hogy ebből a lehúzó mocsárból valahogy felverekedtem magam. Most vagyok azon a szinten, amin a "normál többség" általában leledzik.

        Ez alatt a két hónap alatt "feljebb léptem a ranglétrán."Ez valóságban annyit tesz, hogy átkerültem egy levegőtlenebb, büdösebb helyiségbe, de több lett a fizetésem és magasabb a tisztem. Aztán meg, ami még ennél is fontosabb, megismerkedtem valakivel, aki az első pasas elválásunk óta. Azért nem írtam eddig róla, mert "nem akartam elkiabálni. "De most már kéthavi boldogság birtokában felfedem őt is. A lányokkal sincs különösebb probléma, szépen tanulnak, nagyon segítőkész angyalkák, és attól a kis betegségtől eltekintve, ami a múltkor történt velük, semmi gond.

        És mégis. Fosok. A szó szoros értelmében. Még mindig bajaim vannak a gyomrommal, vagyis igazából nem is azzal. Pont ez a baj ezzel.Mert szinte kitapinthatóan érzem a cidrizést, a szorongást, ami fojtogatja minden testrészem, az agyam, a torkom, a beleim. Az már csak egy kínos és ronda manifesztálódása a jelenségnek, hogy feltartóztathatan ingerekben nyilvánul meg.

        Szóval csak azt akarom ezzel kinyögni, hogy szinte minden rendben nálam, körülöttem és mégis görcsölök. Mi lesz, ha megint ér valami nagyobb megrázkódtatás? A mostaninál sokkal jobb körülményekre már nem számíthatok. Az állapotom mégsem javul.

        Tovább már nem is viszem a gondolatot, mert semmi jó nem sülhet ki belőle.