• pánikcsata
        hilda blogja

        SZÉGYENEK

        Ahogy a múltkor írtam arról, hogy szégyenkeztem gyerekkoromban, eszembe jutott, hogy tulajdonképpen ez egész életemre igaz. Valamiért mindig szégyenkeztem.

        A suliban szégyelltem vézna kis testem, meg azt, hogy buta vagyok. Csillagnyi távolságokra éreztem magam a többiektől. Mindenki szebb, okosabb, gazdagabb volt nálam. Ha visszaemlékszek gyűrt harisnyás, ócska ruhás énemre, ahogy állok az osztályteremben vagy lézengek magányosan a folyosón, tényleg elfog a szánalom az iránt a kis szerencsétlenság iránt, aki én voltam valamikor.

        Nem mintha most sokkal jobb lenne a helyzet, de azért javult a dolog. Idóközben rájöttem ugyanis, hogy annyira nem is különbözök a többiektől, hogy az értékek sokkal mélyebb és bonyolultabb dolgok, semhogy egy menő cuccban vagy látványos udvartartásban mérni lehetne.

        Szóval most jobban érzem magam a bórömben, mint húsz évvel ezelőtt, de szégyenek azért maradtak.A gyengeségeimet, a hozzá nem értésemet szoktam restellni. Vagy azt, ha nem segítettem valakin, akin pedig tudtam volna. Az is szégyenérzettel töltött el, amikor a férjem cirkuszolt, különösen akkor, ha ezt az utcán tette, mindenki füle-szeme hallatára.