• pánikcsata
        hilda blogja

        PÁNIK SORREND

        Az eredeti állapot, az érintetlen még paradicsomi. Akkor még persze nem tudjuk,hogy az, csak visszatekintve nyer ilyen értelmezést. Akkor csak vagyunk, nyavalygunk, rosszkedveskedünk, pedig nincs is miért. De ez csak később derül ki számunkra.

        Szóval van ez az őseredeti állapot, amikor ugyanúgy élünk,mint mindenki más. Nincsenek félelmek, vagy ha igen, azok reálisak. Mondjuk megijedünk, amikor csikorogva fékez előttünk két centire egy autó vagy amikor ránk csapódik a troliajtó. Jogos félelmek, kézzel fogható okokkal.

        Aztán egyszer csak váratlanul történik valami. S ez a lényeg: a váratlanság, a hirtelenség, a viharszerűség. Valami iszonyatos rosszullét, amire nem számítottunk, ami nem volt bekalkulálva, ami jön hívatlanul, és teljeséggel letaglózva az embert. Értetlenül bámuljuk: mi a fene ez? Miért  most és miért velem? Honnan és minek?

        Aztán kezdődik az a stádium, amikor figyelgetjük magunkat. Éberek akarunk maradni, hogy elcsípjuk azt a pillanatot, amikor újból beszemtelenkedik életünkbe. A feszült figyelem pedig szép fokozatosan folyamatos rettegéssé alakul: hisz bármikor rám törhet megint! Semmi sem véd meg! Totálisan kiszolgáltatott vagyok!

        Először csak akkor félünk, amikor az első alkalomhoz hasonló szituációban vagyunk: ugyanazon a helyen, ugyanabban a ruhában vagy ugyanazzal a személlyel.Otthon még biztonságban érezzük magunkat, ott nem érhet veszedelem, az tuti hely, ott jól vagyunk, ott ledőlhetünk, ha úgy hozza a helyzet.

        Eljön azonban az a pillanat is,amikor mindegy hol és kivel vagyunk, rettegünk.Amikor már a lakásunk négy flának menedéke sem menedék tovább. Összeszorítanak azok is, csak börtönné tudnak válni, nem szanatóriummá.Nem leljük helyünket, hiába ülünk át egyik fotelből a másikba, hiába matatunk kezeinkkel valami átlátszó áltevékenységben, hiába morzsolgatunk ujjaink között apróságokat- a félelmet nem tudjuk elűzni, az már ránk tapadt, mint cipőnk talpára az utca mocskos rágógumija.

        Ilyenkor már este, ahogy hazaérünk, kezdünk rettegni attól, hogy mi lesz másnap. Már jó előre végigzongorázzuk azokat a veszélyeket, amik másnap leselkedhetnek ránk.

        Innen fogva nincs megállás, egy folytonos aggodalom lesz az életünk.Félünk az utcára lépéstől, a levegővételtől, és az előttünk végtelenül kanyarodó beláthatatlan távolságoktól és feladatoktól.Annak a bizonyos "félünk a félelemtől" címkéjű cella foglyai lettünk. Innentől egy kialvatlan gázláng leszünk, ami pislákol vagy lángol, de sohassem alszik ki és bármikor készen áll a robbanásra.