• pánikcsata
        hilda blogja

        A PIACON

        Nincs más választásom, mint megpróbálni leutánozni az életet.Úgy tenni, mint mindenki más. Bevásárolni, házimunkázni, dolgozni. És menni, menni. Az egyik legnehezebb dolog.

        A legváratlanabb pillanatokban torpanok meg. Tegnap például egészen jól indult a reggelem. Igaz, volt bennem némi szorongás, de egészen elviselhető szinten, alacsony apmlitudóval rezgett bennem, csak azért, hogy egy "alaphangulatot" megadjon. Úgy gondoltam, nem lesz különesebb gondom a piaccal.

        Arra persze nem számítottam, hogy szombat van, a legforgalmasabb időszak. Rendesen ugyanis hétköznap járok piacra, amikor nagyon muszáj, pontosan azért, hogy kikerüljem a csúcsforgalmat.

        Szóval egészen tűrhető módon eljutottam a piacra. Fújt egy kicsit a szél, amit nagyon szeretek, a segítőmnek tartom, ami lendít megtorpanó testemnek, és levegővel telíti szomjas tüdőm. Mindig jobban mennek a dolgaim, ha szél kíséri.

        Aznap jól is aludtam, kipihentnek éreztem magam. Minden "majdnem oké" volt, ami nálam azért elég kivételes, a legjobb állapot.

        Igen ám, de ahogy beértem a csarnokba, már el is fogott  valami bizonytalanság. Kell ez nekem? Minek vagyok itt? Ó, az  a rengeteg ember!

        És már szorongatta is a torkom egy láthatatlan kéz, egy pillanat alatt leizzadtam,és zúgni kezdett a fejem. Attól fogva csak a kétségbesett imáimba kapszkodtam: jaj, csak kibírjam, csak ne történjen semmi.

        Nem is néztem körül, mindent egy helyen megvettem. Az aprópénz összecsörrent remegős tenyeremben. Láttam, ahogy az eladó szánakozva rám néz, valami olyasmit gondolva magában, hogy szegény szerencsétlen, ez is idegbeteg. Biztatásként rám mosolygott és azt mondta, ma nagyon szép napunk lesz. Kedves ez a piaci empátia, de rajtam nem sokat segített.

        Úgy menekültem a csarnokból, mint akit üldöznek. Nagy igyekezetemben jól nekivágtam a vállam a kijárati ajtónak. Mit bántam én, csak ki innen, minél hamarabb. Ott már mellém szegődött a jótékony keleti szél, s ahogy ez lenni szokott, egyre enyhülő szorongással haladtam haza felé. Minél közelebb vagyok az otthonomhoz, annál könnyebbek a lépteim.

        Amikor tudom, hogy még kilométerek vannak hátra, bármi megtörténhet, de ha márnhéhány belátható métert kell leküzdenem, szabadabb vagyok, "majd csak megleszek valahogy" érzésével.