• pánikcsata
        hilda blogja

        AUTÓBAN

        Augusztus huszadikának köszönhetően fogtuk a sátorfánkat és eljöttünk a nagyszülőkhöz. Szerencsére a sógoromnak éppen dolga akadt Pesten, így bekéredzkedtünk a kocsijába.

        Sokan nyaggatnak azzal, hogy én miért nem vezetek. Hát először is ott egy alapvető gát: nem tudnánk fenntartani egy autót. Aztán ott a másik gát is, ami súlyát tekintve egy fikarcnyit sem különbözik az elsőtől.Sőt, ez tekinthető a fő főnek. Nevezetesen ez a fránya pánikbetegség.

        Miközben suhantunk a sztrádán, és oda-oda pislantottam sógorom öntudatos kezeire, ahogy lazán érintette vagy gesztikulálás közben akár el is engedte a kormányt, különféle emlékek törtek fel belőlem. Eszembe jutott egykori jómagam, aki ugyanilyen lazasággal kezelte a kocsit és mindenféle forgalmi helyzetet. Nem volt görcs, ismeretlen volt a félelem, csak a jelen volt, a pillanat.Némi keserédes nosztalgiával idéztem fel azokat a régi szép időket, amikor magam is vezettem.

        Meg egy kicsit hitetlenkedve is. Mintha nem is a saját múltamban kotorásznék. Hol van már az a magabiztos lány,aki nem morfondírozott a dolgokon és a félelmet is csak hírből ismerte? Mintha két személyt néznék. Valakit a távoli időkből, aki határozottan közlekedett léte szilárd talaján. És egy másik szerencsétlent, aki csak imbolyog köddé foszlott élete ingoványain.

        Még hogy autót vezetni! Ez a teljesítmény jelenleg legalább olyan lehetetlen számomra, mint mondjuk lefutni az olimpiai marathont. Nevetséges maga a feltételezés is. Jó, ha az egyik saroktól a másikig elbotorkálok, gyalog, széttaposott sarumban, nemhogy kerekeken száguldani rémséges és ismeretlen utakon.