• pánikcsata
        hilda blogja

        JAJ, CSAK ENNI NEM!

        Ahogy tegnap felemlegettem azokat a régi csúfos időket, amikor féltem bemenni a munkahelyemre, eszembe jutott még valami. Ezek a dolgok nagyjából egy időben jelentkeztek nálam.

        Rettegtem attól, hogy mások előtt egyek. Ez nagyon bajos dolog volt, mert közös étkezdébe jártak a többiek, mindenki az osztályon, nekem is csatlakoznom kellett volna. Azt hazudtam, hogy egy speciális diétán vagyok, és saját, otthonról hozott kajákon élek.

        Kicsit sandán pillantottak rám, aztán visszajutott a fülembe az egyik kollégám reakciója, aki megmondta a többieknek a tutit: Hilda csak kitalálta ezt a mesét a kajával, valójában nincs pénze befizetni az ebédre valót, ezzel is spórol.

        Tulajdonképpen ez a megközelítés sem állt távol a valóságtól, tényleg nagyon szegények voltunk akkor (is), de nem ez volt az oka a kivonulásomnak. Sokkal lelkisebb magyarázata volt.

        Egyszerűen a gondolatra, hogy mások előtt egyek, összeszorult a gyomrom, olyan lehetelennek éreztem ennek a feladatnak a végrehajtását, mint más az oroszlánketrecbe való belépést.

        Láttam magam, amint kiesik minden a kezemből, szétfröcskölök mindent,leeszem magam, nevetség tárgya leszek, egy szerencsétlen flótás, aki idióta módjára képtelen a legalapvetőbb emberi funkciók ellátására is.

        Bár, ha belegonolok, ennek is voltak csírái az életemben. Az esküvőmön például elképzelhetetlennek tartottam volna, hogy vállaljak egy olyan embertpróbáló mutatványt, mint a pezsgős pohár felemelése és kiürítése. Nem is volt semmi fakszni. Csak ami feltétlenül muszáj.

        A kézremegés egész életemet végigkísérte. Nem tudom, hogy én emlékszem-e erre, vagy csak anyukám elbeszélései kelnek életre bennem, de előttem van a "háziorvosunk", a bájos doki az emeletről, aki karbantartott minket gyerekkorunkban. Ő mondta egyszer kezeit idegesen tördelő anyámnak,miután többször indokolatlanul elájultam a játszótéren, hogy csak egy kis vegetatív ideggyengeség, nem kell tőle megijedni.

        A munkahelytől és az evéstől való félelmek az utóbbi két évben nem jelentkeztek, csak nyomokban maradtak meg. Sokszor fog el szorongás, amikor útrakelek, és nagy társaságban manapság sem esik jól az étel. Viszont nem sírok reggelente, és enni is hajlandó vagyok másokkal, ha úgy hozza a helyzet.