• pánikcsata
        hilda blogja

        ÓDA A MUNKÁHOZ

        A hétvégeket szeretem. Ilyenkor nyugodtan maradhatok a négy fal oltalmában, nem muszáj elhagynom menedékem, kicsit kiereszthetek, mint a diák vizsga után.

        Amikor magamra csukom az ajtót, én is olyanná válok, mint a többi, a normálisok. Néha fordul csak elő bizonytalanság, egy-egy kis múló rosszulllét, amik csak arra jók, hogy figyelmeztessenek: még megvannak, nem hagytak még el, még rabjuk vagyok, csak egy körömfeketényi szabadságot adnak.(Ez a körömfeketényi Szilágyi Domokosról jutott eszembe, akit tegnap olvasgattam, és akit imádok.Ő képes egy kis alázatra körömfeketényi szabadságért, és ő szerinte mocskolják be az abszolút valóságot  relatív igazságocskák, és ő hazudott akkor, amikor a remény a látóhatár alá bukott.)

        Szóval ilyenkor nem pánikolok, a betegségem elfújja egy lágy szellő, igaz, hétfőn orkánszerű viharral tér vissza hozzám. Ez különösen a kezdeteknél fordult elő velem. Olyan rettenetesen féltem, ha be kellett mennem dolgozni. Minden reggel sírtam, mint a gyerek, aki nem akar óvodába menni. Nem az a hasszorító félelem volt, ami nagy riadalmak idején gyötri az embert, nem is az a torokszorító, ami  az éjszaka ismeretlen neszeire támad fel. Ez a félelem az agyamban volt, valahol hátul, a tarkó táján, ha már mindenképpen lokalizálni akarom.De valójában nehezen található meg a fészke, mert univerzális, inkább egy burkot képez körülöttem, ami jótékonynak semmiképp sem mondható. Inkább egy áthatolhatatlan, könyörtelen, utálatos masszának.

        Akkor azt kívántam, bárcsak hazaküldenének, azt mondanák, még sincs magára szükség, felvettünk Ön helyett mást, betöltötték posztját. Valami ilyesmit. Vártam valami nagy kataklizmára is, felrobban a munkahelyem, terrortámadás éri, valamilyen katasztrófa elpusztítja. Ezek persze legalább  olyan irreális vágyak voltak, mint maga a betegségem, hisz én lettem volna a legjobban megsértve, ha tényleg elküldenek, és a legjobban megijedve, ha tényleg elsöprik a föld színéről. A munka egyébként is létszükségletem, a szó teljes értelmében. Ezzel tartom fenn szegényes kis életünket, a lányok megélhetését, és tulajdonképpen a magam életét is.

        A munka olyan nekem, mint kanyon felett a függőhíd. Annak imbolygó kötelébe kapaszkodok. Alattam a tátongó mélység, felettem a végtelen égbolt. A semmi közepén botorkálok, recsegő deszkalapokon lavírozva. Markolva a kötelet, ami az egyetlen fogodzó ebben a labilis mindenségben.