• pánikcsata
        hilda blogja

        KÍSÉRTETHÁZ

        Nem mondom, hogy azonnal, de elég hamar, a harmadik próbálkozásra találtunk egy megfelelő helyet. Közel volt a parthoz, elfogadható volt az ára- ennyivel be is értük. Elfoglaltuk. Egy három emeletes, húsz éves épület volt, hetvenes évekbeli bútorokkal.Kifizettük két éjszakára a tarifánkat, attól kezdve nem találkoztunk a tulajjal, majd csak az utolsó nap reggelén.

        A tulajdonos, mint egy plussz előnyt említette meg, hogy most csak mi vagyunk itt, nincs jelenleg más vendége, majd a hétvégén számít nagyobb dömpingre. Hát, ennek nem nagyon örültem, jobban szerettem volna, ha mások is vannak a lakásban, de akkor, kora délután ez nem tűnt olyan rettenetes problémának.

        Lesétáltunk a partra, inkább csak megmártóztunk a vízben, fürdésre nem volt elég jó idő. Visszafelé is tettünk egy nagy körútat, úgyhogy kellően elfáradtunk. Ehhez képest elég rossz volt az éjszakánk. Nyugtalanul aludtak a gyerekek, én pedig egyáltalán ne húnytam le a szemem, egészen pirkadatig, amikor már világosság szűrődött a szobába. Mindenféle hangokat hallottam éjszaka. Az első olyan volt, mintha valaki belebotlott volna valami tárgyba. Egy csomó olyan hangfoszlány hallatszott, ami lakókra vallott, pedig a néni azt mondta, nem lesznek szomszédaink. Az ember próbál értelmes és logikus magyarázatot találni a nem várt zajokra, de amíg ez nem sikerül, elég frusztráltnak érzi magát. Amikor határozottan hallottam a szobánkhoz vezető falépcsőkön lépkedő neszeket, akkor felpattantam az ágyon, füleltem tovább, de miután nem volt folytatás, meggyártottam a józan ész számára elfogadható következtetést: biztos a néni nézett  szét   a  házban.

        A következő nap este, amikor jöttünk haza a partról, világított a porta, mellette nyitva a hátsó részbe vezető ajtó, beköszöntem, gondoltam,végre megkérdezhetem a nénit az éjszakai zajokról. Sehol senki, és semmi. Viszont egyszercsak előbotorkált  valahonnan egy óriási német juhász kutya. Nos, ehhez azt kell tudni, hogy halálosan félek a kutyáktól. Gimis koromban ugyan áldozata voltam egy kutyatámadásnak, de azt hiszem, a félelmem mégsem innen datálóik, sokkal régebbi, valahonnan az idők előtti korszakokból hordozom magammal ezt a szorongást. Aki hasonló cipőben jár, tudja, hogy mit érezhettem. Próbáltam úgy tenni, mintha semmi baj nem lenne, miközben vadul kalapált a szívem. A gyerekek a lépcső tetején figyeltek, ők is féltek, jaj, csak nehogy kiáltozzanak, vagy megrémüljenek, mert akkor végünk. A gazdának se híre, se hamva, mi meg itt vagyunk összezárva egy "vadállattal." A kutya nem ugatott és hagyta, hogy felmenjünk a szobánkba. Gyorsan bezárkóztunk, és attól kezdve nem mertünk még kiszagolni sem, pedig a lányok esti csokija a lenti hűtőben várt rendeltetésére.

        Másnap reggel végre összefutottam a nénivel. Megemlítettem neki a furcsa zajokat. Azt mondta, ő is tudja, szokta hallani, de nem tud magyarázatot adni rá. Szerinte hallgassunk mindketten ezoterikus barátnőjére, aki úgy kommentálta a dolgot, hogy "a szellemekkel jó barátságban kell lenni, nem kell őket háborgatni, akkor ők sem háborgatnak minket." Szóval jól megnyugtatott. Ha tehát ezek után hallom az éjszakai parádét , ne aggódjak egy cseppet sem, jusson eszembe, hogy ó, azok csak szellemek, és aludjak tovább békésen.

        Hát, el lehet képzelni, milyen görcsökkel vártam az utolsó éjszakánkat. Azzal biztattam magam, hogy ezt majd csak kibírom valahogy, aztán irány a biztonságot adó otthon.

        Hát, ebben a halvány kis reményemben is csalatkoztam. TV-t néztünk, az jó elnyomja a hangokat. De nem mindent. Mert hirtelen szívet tépő, és ideget szaggató jajgatás hallatszott a földszintről. Olyan hangos volt, hogy még a kisebbik lányom is felugrott az ágyból, aki pedig akkorra már elszenderedett. Rögtön ezután szirénázó mentő hangját hallottuk. Kikandikáltunk a függöny résein keresztül, hát, épp ott állt meg a mentő, az ablakunk alatt.

        Azt tudtuk, hogy van a néninek egy férje, mert első nap, a bejelentkezéskor szóba került. Ő beteg most, kivizsgálásra kell vinni minden nap. Na,ezekből az információkból, és a többi mozaikból összeraktuk a történteket. Nem fért kétség ahhoz, hogy az öreg haldoklik. Vagy már meg is halt.

        A gyerekek sírtak, maguk sem tudták, hogy miért.Finom kis antennáikkal inkább csak érezték a szituáció szörnyűségét.Úgy éreztem, képtelen vagyok akár csak egyetlen percet is maradni ebben a házban. Nem érdekel, hogy késő van, hogy nincs hova mennünk, mindez nem számít, csak ki innen, el, jó messzire.

        Szerencsére,szinte teljesen össze voltunk csomagolva, mert a másnapi korai indulásra már felkészültünk. Úgyhogy gyorsan felöltöztünk, és kimentünk az utcára.

        Mint az ázott verebek, olyanok voltunk, kiszolgáltatottak és kétségbeesettek, de mégis megkönnyebbültek. Örültünk, hogy kinn vagyunk a friss levegőn, a szellemektől és halottaktól távol.

        Egy taxi elvitt minket a közeli szállodába. Anyagilag jól ráfizettünk erre a kis szállás-mizériára, és lelkileg sem jöttünk ki belőle túl  jól. Azért biztos volt valami értelme. Még nem tudom, miért kellett ezt  kis tortúrát elszenvednünk, de biztos ennek is van oka.

        Persze remegett kezem-lábam. De nem a pánikos remegéssel. Az odébb állt erre az időre, udvariasan átadta a helyét ennek az igazi, reális félelemnek. Hát így küldtem egy kurta szabadságra hűséges pánikságom. Ez se jobb, mint az ál-cidri.

        Nehéz lenne választani a kettő közül. Egy valódi zűrös helyzet vagy egy irreális szorongás? Nem lehetne inkább nélkülük?