• pánikcsata
        hilda blogja

        NAGY HARCOK, KIS GYŐZELMEK

        Egy pánikos ember olyan, mint egy újonc kötéltáncos, aki minden lépését feszült figyelemmel kíséri, akinek minden mozdulatában  ott van a végzetes félrelépés lehetősége,akinek minden mozdulatát mérnöki precizitással kell kiszámítania, mert ha csak egy lélegzetnyit is máshova lép, mint ahova kellene, akkor vége a mutatványnak. Egy pánikos folyton egy határmezsgyény szorong, aminek az útvonala szigorúan szabályozott, arról letérni nem lehet, mert akkor ott a baj. Kis fenevadjait pedig szűk ketrecbe zárva hordozza magával, mint egy  elfuserált kabalát, és az ő őrizetüket is legalább olyan görcsös igyekezettel hajtja végre, mint egész kordában tartott életét.

        Ezt csak azért írtam le, hogy érzékeltessem, milyen volt ez a néhány nap, amiben számomra csak mellékes vonulatként szerepeltek az olyan programok, mint a város- vagy nevezetességvadászat, valójában saját kis démonjaimmal küzdöttem végig. Hogy ki ne szabaduljanak  palackból, hogy megőrizhessem a normailtás látszatát. Voltak nehezebb, és voltak könnyebb órák. A legmélyebbre a Vasarely múzeumban süllyedtem, ahova a délutáni órákban érkeztünk, amikor már elég fáradt voltam fizikálisan is, tekintve, hogy egész nap róttuk a város utcáit, miközben én nemcsak a szemtelenkedő legyeket, hanem a kitörni készülő rosszulléteimet is hessegettem. A Zebrák-at bámulva értem el fizikia teljesítőképességem legalsó szintjére. Akkor éreztem azt, hogy, na, most vége, ennyi volt, megadom magam, nem vagyok képes többet viaskodni, legyen, aminek lennie kell,elég volt. S valóban el kezdett zúgni a fülem, dobogni a fejem, és vad remegésbe fogott minden végtagom.

        De akkor mégis csak jött egy utolsó erőfeszítés, egy öntudatlan ellenállás, ami mellém állt, ahhoz az akaratomhoz, ami nem  engedi a gyengeség eluralkodását magamon. És most is mi győztünk, mi ketten. A jobbik felem és ez a segítőerő. Nem estem össze, életben maradtam, és csak a szemem alatt tovább barnuló árkok árulkodtak arról, hogy egy újabb csatát nyertem. Ez viszont csak egy ártatlan üzenet a külvilágnak: itt egy fáradt, csúnyácska nő, mély árkokkal a szeme alatt. Arról, hogy egy "hős" bújik meg a lövészárkokban, csak én tudok.