• pánikcsata
        hilda blogja

        A VIDÁMPARKBAN NEM TÚL VIDÁMAN

        Ma kaptam egy szabadnapot, amit végre a kislányokkal tölthettem. Utálom, hogy olyan gyorsan szaladnak a napok, és utálom ,hogy nagy részük a sebeim nyalogatásával telik, ahelyett, hogy azzal foglalkoznék többet, ami igazán legfontosabb az életemben: a lányaimmal.

        Szóval ma fölkerekedtünk, hogy beteljesítsük azt a vágyukat, amivel már olyan régen nyúznak. Elindultunk a Vidámparkba. Hát, számomra nem volt valami vidám. Az utazás még csak hagyján, viszonylag problémamentesen eltelt. De amint beléptünk a kapun, máris kezdett sok lenni a tülekedés és az emberforgatag. Megbénított az a bizonyos jól ismert érzés, ami valahonnan a gyomor tájékáról indázik elő, és betölti az egész bensőmet. Ettől kezdve nem nagyon emlékszem az eseményekre, mert csak abból álltam ki, hogy nyugtatgattam magam: hé, nincs semmi baj, ne pánikolj.

        A görcsös akarás azonban, ahogy ez már lenni szokott, épp a visszájára fordult. Hiába próbáltam bevetni az életmentő fortélyokat: a szódavizet és ez erős cukorkát, csak nem akart enyhülni a félelem. Kénytelen voltam leülni egy kicsit. Ugye, milyen meleg van, anyuci? Persze, kincsem, ez a ronda meleg kikészít, válaszoltam nekik. Mit is mondhattam volna, úgysem értenének semmit, de minek is kéne nekik megérteni ezt a baromságot.

        Néztem, ahogy sikongatva próbálgatják az egyik forgó kütyüt a másik után. Istenem, meghalnék, ha rájuk kéne ülnöm. Aztán eszembe jutott, hogy valaha, gyerekkoromban én is megszállottan oda voltam  a hullámvasútért, sőt, még egyetemista koromban is ráültem a ciklonra.

        Hol van már a tavalyi hó?Ma már csak a rá való gondolás is szédüléssel tölt el. Nem tudom, van-e olyan kincse a földnek, amiért ráülnék ilyen szörnyűséges kecerékre. Azt hiszem nincs.