• pánikcsata
        hilda blogja

        AZ ÍRÁSRÓL

        Ma már teljesen jól vagyok, szerencsére csak átfutott rajtam valami. Úgy tűnik, életben maradok. Ma reggel már főzni is képes voltam, végre rendeset ehetnek a gyerekek.

        Érdekes azért ennek a pánikbaromságnak a természetrajza. Sohasem jelentkezik, ha valami nagyobb baj, érzés, történés van az életemben. Legalábbis nálam így működik. Például a tegnapi rövid ívű betegségem alatt sem éreztem semmi rendelleneset, nem küzdöttem szédüléssel, bizonytalanságokkal, egyebekkel. Az egész szervezetem egy nagy célra összpontosított, a betegség legyőzésére. Ez került fókuszba, eltűnt mellőle minden zavaró mellékzönge.

        Na, de nem élhetek úgy, hogy állandóan valami szélsőséges helyzetnek vagy veszélyek tegyem ki magam. Akárhogy szervezem az életem, a hétköznapok kerülnek túlsúlyba.

        Amíg vártam, hogy megfőjön a krumpli, belelapoztam egy könyvbe, ahol Hamvas Béla beszélt az írásról. Azt panaszolta, hogy észrevette: sohasem azt írja le, amit akar, mindig valami idegen erő veszi kezébe az irányítást, s ő csak egy passzív médiummá válik az írásfolyamatban. Nem mintha bármilyen szempontból is párhuzamot vonhatnék Hamvas Bélával, de kétségtelen tény, hogy a dolog tényleg így működik.

        Én sem azt írom le, amit akarok. Valami kijön az ujjam alól, aminek ugyan van némi köze a bennem rejtőzködő világhoz, de sohasem ugyanaz. Más, vértelenebb, színtelenebb, lényegtelenebb.

        Amikor leülök írni, annyira tele vagyok mondandóval. A megszületett írásproduktum viszont mindig csak szánalmas variánsa ennek.