• pánikcsata
        hilda blogja

        KÁNIKULÁBAN

        Azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Mármint a meleghez való gyötrő viszonyommal. A pánikbetegek népes társadalmában szignifikánsan többségben lehetnek azok, akik szenvednek ettől.

        A hőségben különös előszerettel burjánzanak a pánik rejtett csírái is. Az az ember, aki a mindennapi életben is gyakrabban van rosszul, mint egy normális embertársa- nem számíthat semmi jóra a nyári kánikula idején. Ha csak nem tengerparta vagy más hűsítő vízpartra veti jó sorsa.Mert a betonban szinte tutira vehető a csatározások ugrásszerű megnövekedése.

        Nem elég, hogy amúgy is, alapból szédeleg az ember, jön egy ilyen őrült nyár, amit legalábbis rebesgetnek a meterológusok. Igaz, én nem panaszkodhatok, mert mind a lakásunk, mind a dolgozónk jó klímájú, nincs szükség semmiféle készülékre ahhoz, hogy elviselhető hőmérsékletet varázsoljunk.

        Úgyhogy azt a fél-fél órát kell valahogy kibírnom, ami a lakás és a munkahely között adódik minden áldott nap, oda és vissza.

        Minden eshetőségre felkészülve tartok magamnál vizet, amit vagy magamba locsolok időnként, vagy a fejtetőmre. Ez egy roppant hatásos és kellemes mutatvány, hátránya, hogy csak olyan helyen alkalmazhatom, ahol nem vagyok szem előtt, mert attól tartok, kicsit feltűnő jelenség lennék ezzel a sajátos  perfomance-szal.

        Nem mindegy ugyanis, hogy teszed. Nem a nyakadba kell zúdítani a vizet (bár adott esetben az se lenne rossz), hanem finoman, az ujjbegyeidre kell csöpögtetni néhány vízcseppet, amit aztán komótosan továbbítasz a fejed búbjára, az egykori kutacsok helyére. Ha még arra is van közben alkalom, hogy behúnyd a szemed, és átadd magad a frissülés tudatának, akkor még jobb a helyzet