• pánikcsata
        hilda blogja

        EGY FECSKE ÜRÜGYÉN

        Tegnap a labor ajtaján berepült egy fecske. Egy földszintes épületben vagyunk, nagy melegek idején nyitott ajtóval. Az eresz alatt gyakran fészkelnek nálunk fecskék, ami jó jel. Nem csak azért, mert úgy általában kellemes látni és hallani őket, hanem azért is, mert állítólag olyan helyeken telepednek meg ezek a kis madárkák, ahol kedvezőek a térerők és nincs káros sugárzás.

        Szóval egy kis fecske megint betévedt, és az istennek sem talált vissza. Folyton neki lendült a fénynek, ami történetesen egy hatalmas teraszablakon áramlott be.Neki a fénynek. És neki az ablaknak.Teljes gőzzel. Aztán megijedt a történtektől. Nem értette mi van, hova került ő tulajdonképpen, és miért nem talál vissza az övéihez. Szánandóan riadt volt és végtelenül magányos. Aztán még próbálkozott vagy kétszer. Az utolsó nekifutásnál már meg is szédült, még tanácstalanabbá vált, mint annak előtte.

        Naná, hogy rögtön analógiát gyártottam. Ez már sport nálam. Azonnal párhuzamokat vonok, ha embert, állatot látok kiszolgáltatottan .

        Nem nehéz kitalálni, mire gondoltam. Természetesen én voltam a fecske. A labor meg az életem. És igen, én is ilyen véletlen(?)  szárnycsapás eredményeként kerültem fogságba,és én is épp ilyen reménytelenül és kétségbeesve vergődök, és én is nekiszaladok a fénynek,de visszacsapódom folyton. S talán engem is néz valaki kivülről és azt gondolja: milyen buta ez a kis ember, hogy mindig arra indul, amerre nem lenne szabad, hogy nem leli a kijáratot, hogy csak tétovázik a két fal között, ahelyett, hogy meglátná a helyes utat vagy legalább ráérezne arra.

        Aztán az egyik munkatársamnak támadt egy zseniális ötlete: rakjuk dobozba az eltévedt madarat! Így is tettünk. Beraktuk egy kartondobozba és ki az udvarra. Ott villám sebesen szárnyra kelt.Végre szabad volt. Boldognak látszott.

        Vajon mi lesz az én dobozom? Lesz, aki bele rak?