• pánikcsata
        hilda blogja

        A DOKINÁL

        A dokihoz járás és a gyógyszerszedés is elég sporadikus nálam. Szeretnék mind a kettőtől megszabadulni, ezért néha megpróbálkozok az elhagyásukkal, de aztán mindig belekerülök egy olyan kátyúba, ahonnan csak a segítségükkel tudok kikászálódni.

        Így van az, hogy hol felbukkanok a doki várótermében, hirtelen és váratlanul, hol hanyagolom őt egy időre. Persze mindig megkapom érte a fejmosást.

        Az ideggyógyászat váróterme is megér egy külön misét. Az ember gyanakodva figyeli a másikat, és próbálja megállapítani, hogy vajon az ott üldögélők lelki tusáik mely fázisaiban vannak, csendes őrültek vagy "csak" pánikosok, mint én vagyok. Általában nem szólunk egymáshoz,sőt, a pillantásainkat is kordában tartjuk, nehogy véletlenül összetalálkozzon tekintetünk a másikéval.Félünk azoktól a kis üzenetektől, amik a másik szeméből tükröződve a mieinkre hangolódnának.

        Lassan megy az idő, ólomlábakon, pedig így is sokkal kevesebb ideig tartózkodik benn egy-egy beteg, mint amennyire szüksége lenne. Engem zavar, hogy odakinn százan várakoznak a sorukra. Igyekszem hamar túl lenni a dolgon, keveset beszélek, azt is harapófogóval húzza ki belőlem a doki. Valószínűleg nem én vagyok a legizgalmasabb betege.