• pánikcsata
        hilda blogja

        MINT A PAPÍRHAJÓ

        A reggel a legrosszabb. Össze kell szednem magam, valósággal erőt gyűjtenem, hogy elindulhassak otthonról. Úgy készülök rá, mint más egy ejtőernyős ugrásra. Egy depressziós ismerősöm mesélte, hogy ő minden nap "felépíti" magát. Valami ilyesmiről van szó nálam is.

        Sokat segítenek a gyerekek. Az a tény, hogy "menni kell, tenni kell." Nincs mese, el kell öket kísérni az iskolába, vásárolni kell, ügyeket intézni. Sokszor arra gondolok, ha ők nem lennének, talán ki sem mozdulnék a négy fal közül.

        Az első rosszullét után még sokáig húztam. Nem mentem orvoshoz. Bíztam valamiben, vártam a csodára. Meg hát a szokásos gőg:"nem vagyok én bolond!" Aztán, amikor odáig fokozódott a bajom, hogy  a fal mellett, lapulva tudtam csak közlekedni, folyamatosan csatázva az ájulásingerekkel, akkor feladtam magam.

        Ennek is már két éve. A Xanax-ba kapaszkodtam, ezt dobta utánam a doki mentőövnek. Annak tényleg jó volt. Mentőövnek.

        Azóta is úgy úszkálok  a rosszullétek óceánján, mint a papírhajó.Egyszer méteres hullámok dobálnak, csapkodnak könyörtelenül, máskor meg egészen kellemes szélcsendet is engedélyez jó sorsom.