• pánikcsata
        hilda blogja

        EMLÉKSZEM

        Emlékszem, amikor anyósom kijelentette egyszer, hogy milyen marhaság a gyermekágyi depresszió, hogy olyan nem létezik,ő már csak tudja,nyafogás az egész. De arra is emlékszem,hogy én meg arra gondoltam, az a marhaság, amit ő mond. Biztos voltam benne, hogy van ilyen betegség, noha ez engem elkerült, hál'istennek.Talán már akkor érzékenységem volt a lelki nyavalyákra.

        Pedig az időtájt nem is sejtettem, hogy velem is történhet valami hasonló. Mégis utolért. Pontosan tudom a kezdetét, helyét és idejét egyszerre.

        Akkor már megvolt mind a két gyerek. A klinikán dolgoztam, két műszakban. Fáradt voltam mindig. Tulajdonképpen attól a pillanattól kezdve, hogy munkába léptem, rám telepedett egy ólmos fáradtságérzet, ami soha többé nem enyhült. Rossz házasságban éltem.Ennyi volt a háttér.

        Át kellett mennem egyik épültből a másikba. Szép környezetben, gyönyörű időben. Nem emlékszem semmi konkrét problémára vagy bajra. Csak arra, hogy hirtelen elfogott valami félelem-féle. Mint a gyerek, amikor rosszat álmodik. S valóban olyan voltam, mint egy kis gyerek. Gyámoltalan, pátyolgatásra szoruló, elveszett. Verejtékezni kezdtem,a testem remegett, és rettenetesen féltem.

        Azt nem tudom, meddig tarthatott ez az állapot. Lehet, hogy percek teltek el,lehet,hogy csak pár másodperc. Az is előfordulhat, hogy egy tapodtat sem mozdult az óra mutatója. De attól még megtörtént. Bennem, velem.

        Utána elkerültem azt a helyet. Ha mégis arra vitt rossz sorsom, akkor szorongtam. nyűszítettem magamban.

        A doki rögtön  a gyerekkoromban kezdett vájkálni. De semmi rosszat nem tudtam mondani. Ettől aztán kölcsönösen elégedetlenek voltunk egymással. Nem is tartóztatott sokáig. Utamra engedett egy jó adag kis Xanax-al. Meg azt mondta, írjak naplót.