• A szivem és én
        Levendula blogja

        Kirándulás

        Sose szerettem a meglepetéseket, mert azok jót még nem hoztak nekem. Ugyanígy nem szeretem a hirtelen eldöntött dolgokat sem, szeretem átgondolni, rágódni rajta kicsit (vagy sokat), bár ezek többnyire úgy végződnek, hogy á, nem lesz az jó nekem. (Ez alól a gondolatmenet alól kivételt képeznek a mobiltelefon vásárlási szokásaim. Meglátok egy nekem tetszőt, gyorsan eldöntöm, hogy kell, és minél többet gondolok rá, annál inkább kell - aztán mire megveszem, már nem is annyira tetszik, vagy már másikra vágyom.)

        Szóval a minap, már majd' délfelé járt az idő, amikor főnököm közölte, hogy másnap reggel indulunk egy kis félhivatalos kiruccanásra egyik szomszédos ország kicsiny falujába. Régóta vártam már erre, és most a meglepetés ereje sem hatott rám kedvezőtlenül, bár délután, este felé már kezdtem kicsit ideges lenni. Mit szól a férjem? Mit esznek, mi lesz velük 2 egész napig nélkülem? Jó, van a fa gyóban készétel, de a legtöbb férfi számára bonyodalmat okoz elővenni, kiolvasztani, stb. Aztán nem sok időm maradt az aggodalmaskodásra, mert jött az újabb telefon, miszerint nem másnap reggel indulunk, hanem még aznap este, mondván éjszaka jobb a közlekedés, kisebb a forgalom.  Éjjel 11-körül indultunk (öten) és másnap reggel 7-kor érkeztünk meg. Egy baráti reggeli után visszavonultunk kicsit pihenni, aztán valamikor ebéd után összeültünk megbeszélni a hivatalos a dolgokat, gyorsan letudtuk és onnantól teljes kikapcsolódás volt. Tettünk egy kis sétát a faluban - gyönyörű szép idő volt - , megnéztük azt a kevéske nevezetességet, megismerkedtünk a hely múltjával. Ezek után visszavonultunk házigazdánk otthonába, az udvaron körbeültük a farönkből kialakított asztalt és hajnalig ment a hülyeség. (Nem találok rá jobb kifejezést.) Beszélgettünk és nevettünk és beszélgettünk és nevettünk... Annyira jól éreztem magam, hogy azt elmondani nem tudom. Nem aggodalmaskodtam, hogy mi van otthon, eszembe se jutott, csak élveztem a hirtelen jött kikapcsolódást. Volt egy kis félreértés, amit egyik kollégám ezer oldalról meglovagolt, mindig hozzátéve egy-egy kicsit, végül már köze nem volt az eredeti dologhoz, viszont annyi nevetésre adott alkalmat, hogy már fájtak a nevetőizmaim, folyt a könnyem :)))

        Másnap volt még egy hasonlóan jó hangulatú közös reggeli, majd elindultunk haza. Nappali forgalomnál  valóban tovább tartott az út, de még ezt is végighülyéskedtük. Késő este érkeztünk haza. Itthon újabb meglepetés várt: nem dőlt össze a világ nélkülem, kisfiam lányokat meghazudtoló ügyességgel találta fel magát a konyhában, kiderült, hogy tudja mi hol van, a különböző konyhai eszközökről is tudja mire valók, (eddig ezt ügyesen titkolta),  még nekem is készített vacsorát, elmosogatott, felmosott - csak ámultam és bámultam :)))

        Az idejét sem tudnám megmondani, mikor éreztem magam ennyire jól utoljára, igazi feltöltődés volt. De mintha éreztük is volna, hogy szükség van rá, mert aztán hamar visszazökkentünk a hétköznapok lehangoló valóságába. Azóta mégtöbb munkahelyi probléma került a felszínre és otthon sem túl fényes a helyzet.

        Na, hát ezt szerettem volna megosztani azokkal, akik olvasnak engem, hogy ne mindig csak a nyavalyákról essék szó.