• A szivem és én
        Levendula blogja

        Viharos hétvége

        Egy vihar leginkább csak arra "jó", hogy mégnagyobbat generáljon maga körül. Így történt ez most hétvégén is és egyáltalán nem volt "jó", sőt..  A péntek estére megérkező hidegfront rám sújtott hatásait nem részletezem, minek ismételgessem önmagam, mindig ugyanúgy zajlik, hol erősebben, hol kicsit gyengébben (ez a ritkább). Ellenben szombat reggel észrevettem, hogy az éjszakai vihar levert egy csomó termést az almafáról. Hogy ne vesszen kárba, összeszedtem és nagy adag kompótot főztem belőle. Hogy kicsit feldobjam a színét, ízét, illatát - egyszóval az aromáját - tettem bele egy marék szilvát is. Büszke voltam a végeredményre, nagyon jól sikerült. Vártam férjem jó szavát is, mert tudom, hogy nagyon szereti. Sajnos akkor még nem vettem észre, hogy ő már fogyasztott szilvát bőségesen, csak más halmazállapotút - pálinkát. A hőn áhított dícséret helyett világháborúnyi veszekedés lett, mert drága  jó uram szerint az én lelkemen, és kisebbik fiunkén szárad, hogy az idén nem lesz pálinkája. Mert mi semmirevalók, nem szedtük össze az Ő  szilváját. Azért emeltem ki, hogy az övé, mert ha pl befőttet, vagy lekvárt akarnék belőle csinálni, tán még a háztól is elzavarna, ugyanis a szilva csakis és kizárólag azért terem, hogy pálinka lehessen belőle. Viszont az idén már kora tavasszal feltűnt, hogy a 2 legnagyobb fa kipusztulóban van, a többin meg alig-alig volt valamennyi, a futó nyári zivatarok azt is leverték, tehát nem volt mit összeszedni . Na de ha férjem másképp emlékezik, akkor az úgy van. Vele nem lehet vitatkozni, nem lehet meggyőzni, vele szemben nincsenek érvek. Képes órákon keresztül ordítozni a semmiért. Mint már korábban is említettem, nárcisztikus szemilyégzavarban szenved, azaz dehogy szenved, ő jól érzi magát, csak mi szenvedünk tőle. (De jó is nagyfiamnak - bár a szívem szakad meg, hogy nincs a közelemben - neki már nem kell napi szinten végigélni,-hallgatni ezeket a "kirohanásokat". 2-3 hetenként boldogan jön haza, de az apjából kapott ízelítő után mégboldogabban megy is vissza...) A front által megtépázott testemnek külön "jót" tett ez lelki vihar is :(((

                                             

         

        Na de azt mondják, minden rosszban van valami jó is. Ezzel egyet is értek, ugyanis ez a balhé megadta az alaphangot a tegnapi rokonlátogatáshoz, amire egyébként külön rá kell készülnöm lelkileg. Mondanom sem kell, férjem családjában voltunk születésnapot ünnepelni. Ők egy nagyon zárt közösséget alkotnak, "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!" Ha valaki be akar kerülni ebbe a családba, annak 100 %-ig fel kell adnia önmagát és kötelező az ő szabályaik szerint élni. Aki erre nem képes - pl én sem - annak kirekesztés a büntetése. Ilyen számkivetett vagyok én is ebben a családban immár 25 éve. Hozzájuk tartozom, de mégsem... Már rég nem bánt, hiszen ha akartam volna, megtörhettem volna, beállhattam volna a sorba, de nem akartam. Minden ember más és más, pont ettől érdekes, mért kellene nekem ugyanolyannak lennem? Bár úgy tűnik, ennyi idő után lassan-lassan kezdik megszokni, hogy én ilyen - szerintük - különc vagyok. Hogy őszinte legyek, kicsit irigylem is őket. Egyszerűek, sekélyesek, de jól érzik magukat a bőrükben. Nekik elég, hogy tele legyen az asztal kajával-piával, hogy a hangszóróból üvöltsön a "Csipkés kombiné", visítás, sivalkodás, ugra-bugra, "ereszd el a hajamat", csak a szexre koncentrálódó "poénok", aztán az elfogyasztott piával egyenes arányban estefelé már jönnek az összeveszések, de hát ez is benne van a fogatókönyvben... Én meg azzal a gondolattal kínozom magamat, hogy mennyi jó könyvem sorakozik a polcokon, amiket még nem olvastam el, mennyivel szívesebben foglalkoznék ezzel, de még egy bárgyú filmecskét is inkább megnéznék...

        Na, de nem túl sűrűn járunk össze, így nagy nehezen kibirom ezeket a banzájokat. Azt nem mondanám, hogy a férjem kedvéért, ő már rég nem érdemli meg, inkább a magam kedvéért... hogy képes vagyok úrrá lenni magamon, legyőzni az elő-, utó-, és közbenső ítéleteimet, képes vagyok ember maradni - pedig nem mindig könnyű.

        Na, hát ilyen viharos hétvége után rugaszkodjuk neki a következő hét dolgainak, az élet megy tovább...