• A szivem és én
        Levendula blogja

        Végre

        Végre itt vagyok egy kicsit, bár sok időm most sincs. De már kikívánkozik belőlem, amit írni akarok.

        Szóval kapom éna terhelést itthon is rendesen, nem kell ehhez orvoshoz menni :(( Igaz, ez lelki terhelés, de fizikailag pont ugyanúgy hat rám. Szorítja a mellkasom, alig kapok levegőt, a szivem ezzerrel vágtázik, szédülök, forog velem a világ. Pedig vannak helyzetek, amikor épp nekem kell észen lennem, nem lehet itt rosszul lenni. Ilyen volt ez a helyzet is. A férjem meg a fiam összevesztek. Nem ritka dolog ez sajnos, de egyre durvábbak ezek a konfliktusok és félek, hogy egyszer teljesen elszabadul a pokol...

        Azt azért tudni kell, hogy férjem szörnyen mocskos természetű. Ahogy itt olvasgattam a webbetegen a cikkeket a nárcisztikus személyekről, hát mint ha minden sorát, minden szavát a férjemről írták volna.

        "Bárminemű kritikára, tiszteletlenségre túlérzékenyen, időnként dühkitöréssel reagálnak. Leginkább azok lesznek ezeknek a kitöréseknek a szenvedő alanyai, akik a legközelebb állnak hozzájuk, együtt élnek velük, hiszen a nárcisztikus személy mindenkitől, de leginkább tőlük várja el mindazt a szeretetet, melyet gyerekkorában nem kapott meg. Házastársukkal, gyermekeikkel elhitetik, hogy nem elég jók, értéktelenek, így vetítve a körülöttük lévőkre saját érzéseiket.

        Másik fontos jellemvonásuk, hogy szörnyen arrogánsak, önelégültek és látszatra nagyon magabiztosak.

        Sokszor irigyek másokra, akikről azt hiszik, többet kaptak az élettől, noha szerintük ők sokkal inkább megérdemelnék. Gyakran fantáziálnak sikerről, hírnévről, ismertségről, mivel szükségük van arra, hogy így töltsék ki a lelkükben keletkezett érzelmi űrt, vagy tereljék el az elégedetlenségérzetükről a gondolataikat.

        A nárcisztikus emberek szokatlanul önzőek. Bármi, ami érdekes számukra, elsősorban róluk szól.

        A másik ember csak addig fontos a számukra, amíg az pozitív hatással van rájuk. Ez lehet akár úgy, hogy valamilyen pozíciót köszönhetnek neki, vagy csak egyszerűen csodálja a nárcisztikus beteget. A lényeg, hogy ismételten csak róluk szóljon a történet. Sajnos a nárcisztikus személyiség képtelen szeretetet adni."

        Hát, ezek csak szemelvények az ő viselkedéséről, tudnám még fokozni. Magából kikelve, artikulátlan hangon ordít, és az a célja, hogy minél jobban megalázzon másokat - elsősorban a fiainkat és engem persze, hiszen mi állunk hozzá a legközelebb. Na meg más esetleg lekeverne neki egy hatalmas frászt, hogy kizökkentse a hisztijéből... Most fiam is majdnem ezt tette... Pedig ő jótermészetű, türelmes emberke, de egyszer nála is megtelik a bili. Most még meg tudtam akadályozni, hogy nagyobb baj legyen, de ki tudja, hogy máskor is sikerülni fog-e. A gyerekeimet sajnálom nagyon, mert úgy kellett felnőniük, hogy pont akitől a legnagyobb szeretetet kellett volna kapniuk, attól kapták a legtöbb becsmérlést, lealázást. Milyen apa az, aki azt mondja a fiának, hogy unom a pofádat, útálom az egész életedet?! Látszólag az a baja, hogy egyik fiunk se az ő szakmáját választotta, de a valóságban tök mindegy, hogy mi a történés, neki soha semmi nem tetszik, nem lehet a kedvére tenni - és hogy őszinte legyek, már nem is akarunk.

        Ezek után azt hiszem nem csoda, hogy így állok a vérnyomásommal, a szivemmel. Kisebbik fiam dettó, két éve szed vérnyomás gyógyszereket. Nagyobbik fiam szerencsés volt, még viszonylag időben sikerült kiszakadnia ebből, érettségi után másik városba ment tanulni, aztán ahogy az lenni szokott, ott is maradt.

        Hát ennyit mára, az élet - úgy ahogy - megy tovább.