A szivem és én

Üdv mindenkinek!

Hű, de rég jártam már erre! Sajnos elég kevés az idő, a munkahelyemen sok plusz feladat hárult rám mostanában. Gyakorlatilag egyedül intézem egy 40-50 fős cég teljes adminisztrációját. Na jó, a könyvelést nem, de azon kívül mindent, és egy olyan cégnél, ahol nagy a dolgozók fluktuációja, mindig van bőven meló.

Hol van még a karácsony - gondolhatnánk, de ahogy szaladnak a napok, a hetek, hónapok, így mondhatom, itt van már a kertek alatt.

A karácsony szép - gondolhatnánk, sőt még emlékszünk is szép karácsonyokra, amik leginkább a gyermekkorra tehetők. Akkor még tényleg szépnek láttuk. Pedig csak konzum szaloncukor volt, meg dió sztaniolba csomagolva, a legnagyobb ajándék egy pár zokni... Mégis... Meleg szoba, édes süteményillat, anyukám, a kis csengő a fenyőfán, odakint a hóesés... Lényegében hétköznapi dolgok, de attól, hogy már hetekkel korábban emlegettük, hogy majd karácsonykor... valahogy mégsem hétköznapinak éreztük, ÜNNEP-nek éreztük, és az is volt.

Hosszú idő után újra itt vagyok végre. Rögtön egy nagy bosszúsággal kezdődött, de megérdemlem, mert nem hallgatok az okos szóra. Korábban már kaptam jótanácsot arra vonatkozóan, hogy  érdemes World-ben (vagy egyéb szövegszerkesztőben) megírni a bejegyzést, utána bemásolni ide. Én azonban azt hittem a technika ördöge éppen alszik, de sajnos rámcáfolt, ennek következtében egy gyönyörű, szép hosszú bejegyzésem úgy elszált, mit a győzelmi zászló, eltűnt, mint szürke szamár a ködben, és még sorolhatnám a hasonlatokat. Egy a lényeg: választékosan összerendezett gondolataim szanaszét röppentek. Most kezdhetem újra :(((

Szóval egy eléggé stresszes időszak van a hátam mögött, és nem sok esély van rá, hogy fellélegezhetek. A munkahelyemen főnökváltás volt, ami nem nagyon egyszerűsítette le az életemet. A korábbi vezér sem volt egy szupermen, na de ez a mostani!... A poén az, hogy eddig ő is csak egy kollega volt, és jó- (vagy rossz)sorsa úgy hozta, hogy véletlenül az ölébe hullt a trón. Ettől aztán nagyon gyors mutálódásnak indult, és hirtelen átalakulásának végterméke: undorító féreg. Bár eddig is voltak a jellembéli hiányosságára utaló jelek, mostanra már tökélyre fejlesztette gerinctelenségét. Mivel egy hasonló "lény" nekem itthon is van, így aztán valóban nem lett egyszerűbb az életem. Most azonban jószerencsém -ami sajnos nagyon ritka vendég nálam - úgy hozta, hogy átmenetileg teljes csend és nyugalom van körülöttem. Nem fog sokáig tartani ez az idilli állapot, ezért szeretném is kihasználni minden pillanatát. Csak hát már annyi feszültség gyűlt össze bennem, hogy alig-alig tudom elengedni magam. Mindenesetre leporoltam néhány korábban megkezdett könyvemet, sőt újat is vettem. És hogy az aktív kikapcsolódásom totális legyen, körbevettem magam a kedvenc időtöltéseket segítő eszközökkel: jobbról a tv, előttem a számítógép, balról pedig egy zenekütyü, melyből éppen egyik kedvenc olasz énekesem hangja zeng, zenéje dübörög. Mivel ahhoz kevés az idő, hogy intellektuálisan is feltöltődjek, így csak könnyű olvasmányt és könnyű zenét választottam, amik ténylegesen és símán csak kikapcsolnak. Most épp erre van szükségem.

Bár már szeptember elején utaltam rá, hogy anyukám anno ősszel halt meg, ezért (is) hozza nekem az ősz az elmúlás hangulatát, de valójában most hétvégén volt a halálának az évfordulója. Már a 17. és mégis olyan, mintha tegnap lett volna... Érdekes, hogy míg élt - bár nagyon szerettük egymást - nem voltunk olyan szoros lelki kapcsolatban, mégsem vagyok képes elengedni őt ennyi év után sem, és azt hiszem sohasem. Időről időre felbukkan bennem egy-egy gondolat, érzés, amiket olyan jó lett volna még elmondani neki... Ha láthatná, milyen klassz férfiak lettek az akkor még csak kis unokái, ha hallhatná, hogy azt mondják neki: mama... És olyan jó lenne néha még a gyerekének lenni. Hazaszaladni egy kis meghallgatásért, vigasztalásért, vagy csak egy néma, szerető ölelésért. Vagy segíteni neki, meghallgatni, vigasztalni, megölelni őt... Mindenkinek azt tanácsolom tiszta szívemből, hogy aki még megteheti, tegye meg, ölelje meg, csókolja meg a kezét, beszélgessen vele, figyeljen rá... és ne csak a névnapján, meg karácsonykor, amikor szinte kötelező. Ne utólag kelljen bánni az elszalasztott lehetőséget, a ki nem mondott szavakat, az el nem csókolt csókokat...

Hamarosan jövök beszámolni a dolgaimról, csak sajnos még mindig tart az állatkert szindróma a munkahelyemen, kiegészülve bolondokháza tünetegyüttessel. Itthon meg nem lehet ilyenekkel foglalkozni egyéb zavaró tényezők miatt (aki most épp a hátam mögött horkol).

Sajnos a címben említett állatkert csak képletesen értendő, most elsősorban a munkahelyemre. Bár rögtön bocsánatot is kérek az igazi állatoktól, hogy egynémely kollégámat hozzájuk hasonlítom. Sok írnivalóm lenne, de sajna nincs időm.  Remélem a hétvégén, vagy jövőhéten már kicsit visszafogottabbak lesznek a körülmények.

Jövőhéten újra megyek orvoshoz is, megpróbáljuk megint a terhelést. Remélem most sikerül, és a végére járhatunk már a rosszulléteimnek, amik mostanában hál istennek ritkábban vannak. Lehet, hogy - évek óta először - most jó a gyógyszerezésem?

Ma van a születésnapom. Sok embernek hatalmas tivornyázást jelent megünnepelnie/ünnepeltetnie magát - én sose szoktam. Régebben se, míg fiatalabb voltam, most meg aztán ugyan mit kéne ragozni? Hogy megint öregebb lettem? ezt inkább nem. Nem is az évek számával van a bajom, mert egyre több tapasztalattal egyre bölcsebb lesz az ember (persze vannak kivételek). Inkább a múló idő testemen hagyott nyomait viselem nehezen. Súlytöbblet, ami az istennek se akar lefelé mozdulni, itt fáj, ott szúr, már megint nem aludtam, stb. Na ezekkel nem vagyok én kibékülve. De azért nagyon negatív hatással sincs rám, tudomásul veszem és kész.

Csak hát nehéz úgy optimistának lenni, ha mindig van valami gond. Most például egy idős, közeli hozzátartozómat érte baleset. Segítenem kell neki/nekik, a szivem is ezt diktálja, meg az eszem is, de megmondom őszintén, nem könnyű a munkahely, és az otthoni teendők mellé bevállalni még mást is. Szerencsére csak kisebb balesetről van szó, de ez rávilágított arra, hogy akár komolyabb baj is történhetett volna, idős embernél meg aztán hatványozódik. Na akkor lennék nagy bajban, hogy hogyan is oldjam meg a helyzetet... Most bízom benne, hogy rövid idő alatt felépül, a komolyabb dolgokat meg jócskán elhalasztjuk...

Egy vihar leginkább csak arra "jó", hogy mégnagyobbat generáljon maga körül. Így történt ez most hétvégén is és egyáltalán nem volt "jó", sőt..  A péntek estére megérkező hidegfront rám sújtott hatásait nem részletezem, minek ismételgessem önmagam, mindig ugyanúgy zajlik, hol erősebben, hol kicsit gyengébben (ez a ritkább). Ellenben szombat reggel észrevettem, hogy az éjszakai vihar levert egy csomó termést az almafáról. Hogy ne vesszen kárba, összeszedtem és nagy adag kompótot főztem belőle. Hogy kicsit feldobjam a színét, ízét, illatát - egyszóval az aromáját - tettem bele egy marék szilvát is. Büszke voltam a végeredményre, nagyon jól sikerült. Vártam férjem jó szavát is, mert tudom, hogy nagyon szereti. Sajnos akkor még nem vettem észre, hogy ő már fogyasztott szilvát bőségesen, csak más halmazállapotút - pálinkát. A hőn áhított dícséret helyett világháborúnyi veszekedés lett, mert drága  jó uram szerint az én lelkemen, és kisebbik fiunkén szárad, hogy az idén nem lesz pálinkája. Mert mi semmirevalók, nem szedtük össze az Ő  szilváját. Azért emeltem ki, hogy az övé, mert ha pl befőttet, vagy lekvárt akarnék belőle csinálni, tán még a háztól is elzavarna, ugyanis a szilva csakis és kizárólag azért terem, hogy pálinka lehessen belőle. Viszont az idén már kora tavasszal feltűnt, hogy a 2 legnagyobb fa kipusztulóban van, a többin meg alig-alig volt valamennyi, a futó nyári zivatarok azt is leverték, tehát nem volt mit összeszedni . Na de ha férjem másképp emlékezik, akkor az úgy van. Vele nem lehet vitatkozni, nem lehet meggyőzni, vele szemben nincsenek érvek. Képes órákon keresztül ordítozni a semmiért. Mint már korábban is említettem, nárcisztikus szemilyégzavarban szenved, azaz dehogy szenved, ő jól érzi magát, csak mi szenvedünk tőle. (De jó is nagyfiamnak - bár a szívem szakad meg, hogy nincs a közelemben - neki már nem kell napi szinten végigélni,-hallgatni ezeket a "kirohanásokat". 2-3 hetenként boldogan jön haza, de az apjából kapott ízelítő után mégboldogabban megy is vissza...) A front által megtépázott testemnek külön "jót" tett ez lelki vihar is :(((

Na de azt mondják, minden rosszban van valami jó is. Ezzel egyet is értek, ugyanis ez a balhé megadta az alaphangot a tegnapi rokonlátogatáshoz, amire egyébként külön rá kell készülnöm lelkileg. Mondanom sem kell, férjem családjában voltunk születésnapot ünnepelni. Ők egy nagyon zárt közösséget alkotnak, "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!" Ha valaki be akar kerülni ebbe a családba, annak 100 %-ig fel kell adnia önmagát és kötelező az ő szabályaik szerint élni. Aki erre nem képes - pl én sem - annak kirekesztés a büntetése. Ilyen számkivetett vagyok én is ebben a családban immár 25 éve. Hozzájuk tartozom, de mégsem... Már rég nem bánt, hiszen ha akartam volna, megtörhettem volna, beállhattam volna a sorba, de nem akartam. Minden ember más és más, pont ettől érdekes, mért kellene nekem ugyanolyannak lennem? Bár úgy tűnik, ennyi idő után lassan-lassan kezdik megszokni, hogy én ilyen - szerintük - különc vagyok. Hogy őszinte legyek, kicsit irigylem is őket. Egyszerűek, sekélyesek, de jól érzik magukat a bőrükben. Nekik elég, hogy tele legyen az asztal kajával-piával, hogy a hangszóróból üvöltsön a "Csipkés kombiné", visítás, sivalkodás, ugra-bugra, "ereszd el a hajamat", csak a szexre koncentrálódó "poénok", aztán az elfogyasztott piával egyenes arányban estefelé már jönnek az összeveszések, de hát ez is benne van a fogatókönyvben... Én meg azzal a gondolattal kínozom magamat, hogy mennyi jó könyvem sorakozik a polcokon, amiket még nem olvastam el, mennyivel szívesebben foglalkoznék ezzel, de még egy bárgyú filmecskét is inkább megnéznék...

Itt van az ősz, itt van újra...

Jó, még ezer ágra süt a nap, még nyárias az idő, de már a levegőben benne van az őszies hangulat. Az utcákat ellepték az iskolások... (még jó, hogy ez engem már nem nagyont érint) Ilyenkor mindig az Apostol együttes száma jut eszembe: Búcsúzik a nyár...

Tegnap este egy újságcikken akadt meg a tekintetem. Végigolvasva erősen elgondolkodtatott, mert olyan utópisztikusnak tűnt az egész.

A cikkben egy hölgy arról mesélt, hogy alvászavarai voltak, elment a háziorvosához, aki kikérdezte tövéről hegyére, és - hogy kizárja az esetleges szervi okokat - elküldte mindenféle vizsgálatra. Miután ezek negatív eredménnyel zárultak, az orvos hosszasan elbeszélgetett vele az életmódváltoztatásról. Étkezés, sportolás, cigi, kávé, satöbbi.