• Hajnal Leszbosz szigetén
        Angeleyes blogja

        Csend előtti vihar

        -Ez egy üres szék. A széken Ti ültök-képzeletben.-A csoportvezető pszichológus sokat sejtető mosollyal járt körbe a teremben.-Álljatok a saját hátatok mögé, és egy általatok fontosnak tartott személy nevében beszéljetek magatokról...

        -Ila anyja  vagyok, a lányom  kissé türelmetlen, de nagyon szereti a munkáját és a családját...

        -János felesége vagyok- a férjem  szereti  a rendet, a család érdekeit mindenek elé helyezi, és szeret horgászni... 

        -Angeleyes apja vagyok. Nem tartom sokra, egy nyamvadt diplomát nem tudott szerezni, egy járhatatlan úton jár évek óta, és van egy számomra megbocsájthatatlan bűne...Azt hiszem, el kellene venni tőle a gyerekét,mert nem megfelelően neveli.-A teremben valaki felszisszent.-A lányom öt éve beteg volt, de túlélte, mert igazi túlélő típus.Ennek ellenére sosem fogom neki megbocsájtani, hogy nem úgy él, ahogy szeretném.-Mozgolódás támadt, egy kicsit megijedtem...mit fognak szólni ezek az ismeretlen emberek, hogy egy nyamvadt jó tulajdonságot nem tudok magamról mondani?!Még azt hiszik a végén, hogy sajnáltatni jöttem ide magam...-Amúgy jól ír, nagy a szíve, akit szeret, annak az utolsót is odaadná...jó a szakmájában, türelmes a betegekkel, ilyesmi...

        Az utolsó mondatot már vérvörösen hadartam el, és gyorsan a helyemre siettem-értetlen,felkavart pillantások közepette...

        Újra  február volt, és én apu terepjárójában ültem. 2007 latyakos, szeles februári napjának egyikén...Hercegnőm akkor már fél éve az életemben volt, és úgy éreztem, ha valakiért, érte érdemes elmondanom az igazságot.

        A nagydarab,mindig határozott ember elsápadt.Megdöbbenve láttam, hogy rázkódik a válla. Zokogott, mint egy kisgyerek...az én apám, akit istenítettem, akire felnéztem-most egy pillanatra esendő ember lett...Megfogta a kezem, és én odabújtam hozzá.De tudtam, hogy ez csak illúzió...nem vagyok már apuci kicsi lánya..."Hát ezért lettél beteg, ezt tartogattad magadban!Nem baj, kislányom...minden rendbe jön..nem engedem,hogy még egyszer beteg legyél...Majd elhozod, és bemutatod, jó?"

        Én is sírtam,mert tudtam, hogy hazudunk.Egymásnak, magunknak.Nem fogom Őt elvinni, nem fogunk közös családi ebédhez leülni-soha.És mennyi, de mennyi mindenből kimaradunk...

        Néztem ezeket az embereket.Milyen sokfélék. Mennyi segítő kéz nyúlt hirtelen felém-és milyen sok mindenkiről derült ki, hogy nem az, akinek első pillanatban láttam-hanem sokkal jobb ember...

        Apu hazudott. Soha nem bocsájtott meg.Gyakorlatilag azóta nem beszélünk.Ott áll a hátam mögött, mert szeret, mert talán kötelessége, mert nem hagyhat el.Ennél jobban belé ivódtam...és én? Én nem választhattam."Ide küldtek, mint a cím a ládikán,ide szól e homlok, szem, száj, ilyet hordott anyám, nagyapám..."

        Szeretném megköszönni ezeknek az embereknek-bár most még nem olvassák a blogom, de azt hiszem, el akarom mondani nekik.-hogy ismeretlenül is látják bennem azt, amit én nem látok...erőt adtak ma, és igen, nagyon fáj, amit felfedeztem.Sűrű erdőbe érkeztem, száz éves bokrokat kell átvágnom, tövises ágakon kell átverekednem magam-egyedül.Mert egyedül vagyok-tudom, mindenki egyedül van.

        Nem mondtam el nekik, hogy meleg vagyok, és nem is fogom. Holnap elbúcsúzunk egymástól, és megy ki-ki haza-Balatonkenesére, Pestre, Pécsre.Fáj...és talán kicsit irigylem is őket.Biztonságban élnek, mindannyian házasságban.Én ezt soha nem mondhatom el magamról.Felkavartam őket, és mégis segíteni akartak...kezek és kezek nyúltak felém,állítottak talpra egy időre.Apu sosem nyújtott kezet-ehhez ő gyenge. Nem baj, megbocsájtom-ő az apám.

        De a fájdalom az enyém.