• Hajnal Leszbosz szigetén
        Angeleyes blogja

        Csak a fejemben(Mentatea sok cukorral, folyt.köv.)

        Azt hiszem,elkezdtem egy virtuális világban élni.

        Történnek dolgok,nap mint nap, ezek átmennek az agyam-szívem-lelkem szűrőjén, és így lepasszírozva(mint a paradicsomlé:))kerülnek "papírra", jobban mondva a számítógép képernyőjére.Nem tudom, jó úton haladok-e.Sosem gondoltam volna, de a blogírás olyan-virtuális-menedék lett nekem, ahova majd'mindennap visszahúzódhatok...ezzel szerintem az a gond, hogy nem élem az életet, csak a fejemben.Kezdem megérteni a chat, blog, -egyéb függőket...

        Remélem, csak túlreagálom a dolgokat-kissé érzékeny lettem mostanában.(Már csak azt várom, hogy a gép képernyőjén keresztül kihajol az Álomlány, és elkezd vigasztalni. Konkrétan MEGÖLEL, simogat,mostanában ebből szenvedek a legnagyobb hiányt.)

        Szerdán levettem a vért hisztérikus barátunktól.(Barátomtól.)Már az ablakból láttam, hogy erősítést hoz magával, egy kedves, fiatal lányt.

        Rádió bekapcs, mentatea jól megcukroz-nesze neked, három púpos kanál!Hősünk remegve lépett be a Nagy Inkvizítor ajtaján.

        -Majd jövök..-lehelte elhaló hangon barátnője felé, aki úgyszintén baromi komolyan vette a dolgot, láttam rajta. ("Úristen, pasik!!!!Mentsen meg tőlük az ég!!!")

        Leomolván a székre,félájultan pislogott rám.Hamuszürke volt az arca, a pupillája tág.

        -Khm...mennyi Valeriánát sikerült bevenned?-kérdeztem szendén-szelíden.

        -Hármat...-suttogta megtörten Hősünk.

        -Hogy az a...-nyomtam el magamban egy káromkodást.-Na figyi!Nézz csak ide!Dumáljunk egy kicsit...látod, nem vagyok köpenyben, szól a rádió, kellemes meleg van...nézz körül, nincs mitől félned!Az a lány a barátnőd?...

        -Igen...együtt is élünk...-hörögte a srác, miközben egy kígyó tekintetével figyelte  kígyóbűvölő mozgásomat, ahogyan észrevétlenül próbáltam összeszedegetni a dolgokat a vérvételhez.-Nagyon...rendes...l-l-lány...-pirosodott ismét az arca.Aha, bőgni fog.

        -Figyelj rám!-mondtam nyomatékosan.-Mindent mondani fogok, amit csinálok, jó?Először hideget fogsz érezni...ez a fertőtlenítő.Aztán egy apró szúrást...Én is félek ám a tűtől, tudod? A kolleganőmnek tavaly végig kellett kergetnie a lakáson, mire be tudta adni az influenza elleni védőoltást...baromi mérges volt rám, rendesen birkóztunk....Na, készen is vagyunk...

        Mr. Kétségbeesés megtörten törölgette a szemét.

        -Matricát kérsz?-kiáltottam rá vidáman.-Behívom a barátnődet.-Kiléptem az ajtón, közben megsimítottam a nagy mackó vállát, aki aprócskán kuporgott a széken.A barátnője is bejött, összekanalazta romjaiból kedvesét, megitatta mentateával(amiben RENGETEG cukor volt)

        Aztán tényleg a srác  zsebébe csúsztattam egy matricát:))))

        Amiért megérte ezt megtenni?...(Odakint már hét beteg toporgott türelmetlenül,plusz a szabadnapomon mentem be vért venni.)Ahogy magához tért a sokkból(ez tényleg az volt) nem győzte megköszönni a hozzáállásomat...azt mondta, hogy "terjeszteni fogja a városban a híremet", amit én túlzásnak találtam, meg hogy "ha bármiben tudok segíteni..."Nem győzött köszönetet  mondani, szinte félistenként tekintett rám.Nagyon jólesett,de talán nem ez volt a lényeg...

        2003-ban, amikor daganatos beteg lettem, alig 28 évesen, egy éven át kórházakba járkáltam.Kékgolyó utca, Klinika, Dunántúl, stb...iszonyú kiszolgáltatott ilyenkor az ember...Tudom, hogy ilyenkor mennyit jelent egy érintés, egy kedves szó, egy együttérző pillantás...De megéltem az ellenkezőjét is, amikor egy szó nélkül festették rám a megbélyegző jeleket, lemoshatatlan tintával, a KINCSEMRE, a szépségemre, ami táplált egy gyermeket, ami az ENYÉM volt, és hirtelen megszűnt a testem része lenni...Hónapokig nem bírtam hozzáérni.Hát, akkor tényleg nem voltam magamnál.És egy kedves szót nem kaptam...kattogtak a fejem felett a gépek, a fények elvakítottak, egyedül feküdtem egy hideg asztalon, csak egy távoli teremből szólt hozzám egy fémes-gépies hang.És jött az adjunktusnő azzal a szörnyű kék tintával, és a szemében nem volt megértés...

        De ott volt az ellenkezője is, amikor a kemós csajok kolleganőként tekintettek rám, az altatóorvos az utolsó pillanatokig szinte "vizsgáztatott", amikor megtudta, hogy eü dolgozó vagyok magam is-és ezzel tette a legnagyobb jót, hisz elterelte a figyelmemet...

        Hát, ezért nem küldtem el a búsba:))))bár össze sem lehet hasonlítani talán ezekkel a szitukkal:)))))

        De a teáját úgy megcukroztam, remélem, nem tudta meginni:))))