• Hajnal Leszbosz szigetén
        Angeleyes blogja

        Mentatea-cukor nélkül

        Hétfő reggel van, álmosan bizsergető meleg tenyerem alatt a radiátor a rendelőben, ahogy hozzádőlök.A vérvételeseket várom, jönnek is módjával, szép lassan csorognak befelé, távoli tanyákról, kérges kezek húzzák föl viseltes ruháikat...árulkodnak ezek a ruhák: szebb időkről, jobb időkről, magáról az emberről...Mindenkivel viccelődök, próbálom oldani a feszültséget, amit nálunk ugyan nem nagyon érezhetnek, de hát én ezen az oldalon állok, ők pedig amazon..

        Zavart fiatalember lép be az ajtón, mondja, hogy elvesztette a beutalót, mit tegyen...Kellemetlen, válaszolom szórakozottan, de van megoldás-mosolygok-írok egy másikat.

        A srác -23 éves, kellemes arcú fiatalember-hétmérföldes léptekkel kerülgeti a Doki és az én asztalomat, mint aki megkergült.Felnézek.

        -Hm, álljunk már meg egy pillanatra-mondom őszintén megdöbbenve-Mi a baj?...

        A fiú leül, keze-lába jár, remeg.Piros foltok ütnek át amúgy is rózsás bőre szövetén.

        -Mit tegyek? Mit tegyek? -kérdi zaklatottan, elcsukló hangon.-Vágjon fejbe egy kalapáccsal, altasson el..mit javasol?!..

        -Ööö...a vérvételtől fél ennyire? -sandítok az ajtó felé. Vajon hányan ülnek kint, ha véletlenül a fiatalember végképp elvesztené a kontrollját?!Ez őszintén megdöbbentő számomra.-Beszélgessünk egy kicsit!Mi a foglalkozása?...

        -Egy..egy...autósiskolánál vagyok...vezető oktató...

        -És? Szereti csinálni?...

        Minden hiába, a fiúval nem lehet szót érteni. Megfogom a kezét, beszéltetem, semmi...reszket mindene, zokog.A  végén közlöm vele, hogy én ilyen állapotban nem nyúlok hozzá, vegyen be egy szem Valeriánát, és szerdán próbáljuk meg újra...Hiába minden kedvességem, türelmem, szinte eszét veszti, látom, ahogy az előkészítő asztalra néz.Végül egy pohár mentateát hozok neki, amit frissen főztem, Dokival ezt isszuk nap mint nap...A srác mohón kortyolja, majd nyafogva szólal meg:

        -Ebben nincsen cukor?!...

        -Fogyózok!...-mordulok kissé türelmetlenül.A fiú kifordul az ajtón, mögötte  betegek toporognak bosszúsan.

        Azon jár az eszem,hogy emberek milyen sorssal vannak áldva-nem áldva...pont a kölyök előtt egy lány visz az édesanyjának mentőbeutalót, a nőt negyven évesen szétette a rák, hasnyálmirigy, gyorsan dolgozik.Már csak ölben lehet vinni, állandóan megy a hasa, fájdalmai vannak, a lánya szerint szava nincs...32 kiló.A lány három gyereket nevel egyedül, az öccse is rámaradt most, hogy az édesanyjuk beteg..."Kezdek fáradni..."mondja, de teszi a dolgát, nincs más választása."Nem tudom, mit érzel, de biztos nehéz lehet neked.Ő az édesanyád, könnyítsd meg neki ezt az utolsó időszakot...mi, amiben tudunk, segítünk,itt vagyunk."

        A lány bólint, csillog a szeme, de megy, intézi, amit kell.

        És itt van ez a fiú...nem ítélkezem, mert neki most ez a legnagyobb problémája, értem én ezt, tűfóbia. De azt gondolom, jobban kellene kontrollálnia magát, vagy pedig felejtse el a vérvételt-nem sürgős, valószínű enyhe anaemiája van- és próbáljon meg nagyobb tartással hozzáállni ehhez a dologhoz...Bent a városban nem veszkődnének vele, gyorsan lerendeznék, velem jól járt, az én hátamon fát lehet vágni.

        Azért megköszönhette volna a teát-gondolom mérgesen.

        Holnap jön, kíváncsi vagyok, hogyan boldogulunk. Lesz egy-két szavam hozzá, mert érhetik még az életben hasonló dolgok-sőt, súlyosabbak is-így aztán mi lesz vele?!

         Lehet, hogy nem az én reszortom, de ezt a srácot valahogy nem életre nevelték...

        De ha nem megy, hát az ölembe veszem, és jól elfenekelem, irgum-burgum!:))))))