• Hajnal Leszbosz szigetén
        Angeleyes blogja

        Garfield megmondta

        Kis tanya guggol a hajnal szélén...Ólmos-selymesen gomolyog a pára a kopár föld felett,jóleső csendben zötykölődünk a fűtött autóban.

        -Az ott a halastó?-kérdem Katikát lustán, az ablak felé fordulva.

        -Igen-somolyog ez a mindig kedves, középkorú nő( nem mellesleg komoly fájdalmakkal küszködik gerincsérve miatt, egy időben Durogesic tapaszt használt...)-Nem ismeri meg, kedves? Olyan misztikus, igaz?

        Hajnal hat óra sincs, egy tanyára tartok vért venni, két kedves mamához, akik közel állnak a szívemhez. Az idősebbik 92 éves, a testvére 86. A kilencvenkét éves mama ugyan mozogni már nem nagyon tud, viszont szellemileg meglepően friss,jobban otthon van a politikában, mint én pl:)

        Tavaly hamarabb tudta,mint én, hogy meghalt Szabó Magda(kedvenc írónőm), el is mondta szépen, mit olvasott tőle(gyakorlatilag mindent)...ironikusan megjegyzett valamit a védőoltásról és Gyurcsányról,amit nem írok le, mert úgyis sztornózzák:)

        A "fiatalabbik" mama ereje teljében egy hónapja hazahúzta a szomszéd tehenét: "veszekedtem egy kissé a tehénnel, no", tette hozzá elégedetten utána...minden nap átsétál a szomszéd tanyára, ami alig hat km, merthogy kell a friss tej, no meg annál jobban az éltető szó...

        Kiszállok a kocsiból.Mi a szabadság, ha nem ez...gondolom, és egy titkos pillanatra lehunyom a szemem.

        Vágtatni akarok, érezni a suhanó szelet a testem mellett, a végtelen teret a szívemben...nem kell a mobil, nem kell a tévé, hagyjatok!Nem kell a rosszindulat, nem kellenek a tanácsok,a barátok, a mindent tudó-jótakaró jóakarók,  morcos szomszédok, nem kell a nyüszítő gyerek, a kötelességek, a kötelezettségek, a filléreskedés, a bizonytalanság, a gyötrő vád a szívemben...ne várjatok rám!Senki...

        Napok óta pánikrohamaim vannak, anginázok mellette. Volt már ilyen, amikor beteg voltam. A józan eszem sose hagy el, tudom, hogy a rohamnak vége lesz, de fuldoklom ilyenkor. Halálfélelmem van.

        Itt-csak a pillanat van.Egy pillanat-A pillanat. Sodró idő, szivárványlovak az esőben, kavargó-rozsdalevelek a szélben-teljes vagyok. Csak egy

        önmagammal.

         Nem akarok senkinek megfelelni.

        Bemegyek, teszem a dolgom. Drága kis mama, tavaly óta azon aggódik, hogy véletlenül belekapaszkodott a doktor úr ingébe vizsgálat közben, és hogy nem sértődött-e meg. Megnyugtatom, legszívesebben megölelném, de csak megsimogatom ráncos karját."Mint a fonnyadt alma, igaz, kedveském?"kérdi mosolyogva. Nem taszítja az öregsége, látom, érzem, és ez így van jól.Elfogadta.

        Ahogy majd a halált is...kifelé menet megjegyzi, hogy lehet, jövőre már csak odaföntről néz bennünket, de majd vigyáz ránk. És huncutul kacsint...Megint könnyes a szemem-bele lehet halni egy kicsit minden betegünk elvesztésébe, azt hiszem.

        A vonaton hazafelé belekukkantottam a gyerek Garfield újságjába.Garfield áll, töpreng, nem tudja, hova feküdjön egy üres szobában. Mert az életben túl sok a választási lehetőség-közli vigyorogva.

        Igaza van. Ezeknek a kedves, idős embereknek nem volt választási lehetőségük. Megszülettek, dolgoztak, férjhez mentek, szültek, öleltek, etettek, tették a dolguk.Nekünk? Mennyi, de mennyi választási lehetőségünk van. Mit együnk, tegyünk, kivel, hogyan..Emberek jönnek-mennek az életünkben, nem baj, pótolhatók. Nincs "kedvenc ruhánk", nem csak egy ruhánk van, hisz haladni kell a trenddel, a korral.

        Egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy..de hisz ezt mindenki sejti, mi felé tartunk.92 éves akarok lenni,és tiszta...

        El kéne menni innen, hátha újra megtalálom-önmagam.