• Hajnal Leszbosz szigetén
        Angeleyes blogja

        Hazamegyek

        Végre vége a sötét napoknak-hazamegyek:)Lassan már kezdett a blogom egy depis liba naplójává avanzsálni...mi mindent össze nem szedtem már...Rák, Lyme-kór, depresszió:))

        Péntek délután van, Kismajom az anyámnál, Hercegnőm már délelőtt felült a vonatra, ami oly messzire röpítette...és oly sokszor hozzám, vissza...Most már talán haza...Remélem.

        Feltuszkolom magam és számtalan csomagomat a hétvégi gyorsra, meglepő módon, hiába nincsenek hazafelé utazó kollégisták, mégis nagyon sokan vagyunk. Valami vibrálást érzek a levegőben, vonaton könnyebben ismerkednek az emberek, élmények, újságok cserélődnek, könnyed-röpke mosolyokat ajándékozunk egymásnak ismeretlenül-utazni, megérkezni mindig jó!...

        Szinte repülök az ismerős utcákon, hát persze, újra karcsú gimnazista vagyok, töprengő kisiskolás, copfos óvodás...Jé, itt van a piros ovi, ami előtt megfogadtam, hogy ha nagy leszek, apu felesége leszek...És igen, mindig összekevertük a tejbegrízt-hogy ez miért számított bűnnek az óvónők szemében-mai napig nem tudom...

        Kismajom a nyakamba ugrik, közli, hogy gyönyörű vagyok, rá két percre összeveszünk-igen, az élet megy tovább, és ez így jó...mosolygok, napok óta először. Érzések hada rohan meg...hiányzik a kis lakásom, hiányzik a drágám, a hétköznapok lassan hulló cseppjei, amik néha édesek, mint a méz, néha elviselhetetlenül émelygősek, és néha keserűek...a másik oldalon ott van a múltam, hogy mit csináltam volna másképp...de hisz pont én vagyok az, aki ennek esküdt ellensége-sosem nézem, sosem érdekel, "mi lett volna, ha"...

        Csak a ma van...Nem is olyan rég találkozom Ági barátnémmal. Nem vagyok valami nyugodt, Ági közli, hogy mi lenne, ha néha...

        -Nem tűnt fel, hogy együtt élek valakivel, és nem utolsósorban szerelmes vagyok belé?-kérdem őszintén csodálkozva...

        -Te vagy az egyetlen, aki ezt ki tudja hozni belőlem...

        Miért pont én, döbbenek meg. Hiszen nem vagyok egy nagy szám...a lelkem? De hisz hisztis liba vagyok...Miért, miért pont én?!Imádom a kedvesem. De néha azt nem értékeljük, ami az orrunk előtt van...Valami hiányzik az életemből-talán az, hogy ne én hordozzam ennek a kapcsolatnak a teljes súlyát...Mocsok vagyok.Azt hallottam, fel lehet nőni...volt már ilyen a világtörténelemben, igaz? Hát adjon valaki két büdös nagy pofont...Nem,nem történt semmi, soha...de egyszer, egyszer, még valamikor az ősidőkben, a télen, egy jeges, utálatos napon, amikor még az angyalok is fázósan összebújtak odafenn...Csak egy ölelés volt...Nem nagy cucc, mást is megölelek-na jó, szám szerint kb. két embert...Pannit, és egy másik barátnémat...Ó, Hercegnőm, tarts szorosan átölelve, ne engedj el soha, kérlek---

        Itthon vagyok, és mégsem, a lelkem már a kedvesemnél...Olyan törékenyek az érzések...sosem tudod, mit okozol a másikban-szavakkal ölni, vagy ölelni-Te már annyiszor megöltél, Édes.

        Muszáj bíznunk egymásban,mert nagy dobásra készülünk, amit még alig pár ember tud...én miért nem tudok még ennyi idő után sem megbízni benne?Oké, oké, az a bizonyos hetedik szoba... elismerem, de én-úgy érzem, átlátszó vagyok, kiszámítható. Ő nem.Vagy csak az én szememben nem?...Bár ne lenne ez a teher a szívemen.

        Hercegnőm hív szombat délután, közli, hogy ő már hazament-meglepődök. Érzem, hogy talán már kezd otthon lenni az otthonom számára is...Majd'fél év után-de jobb későn, mint soha...

        Jó hazamenni, és jó hazajönni.