• Hajnal Leszbosz szigetén
        Angeleyes blogja

        Igazi színeink

        A fájdalom lelkünk legmélyéből jön, és nehéz hozzáférkőzni...Miért érzed azt, hogy hiába élsz valakivel, mégsem tudsz róla semmit? ...Aranyszállal átszőtt fátyol mögött éljük mindennapjainkat, csak néha sejlik fel alóla valódi mosolyunk.Milyen a bánat színe-azt mondják, fekete.Szerintem padlizsánlila...homályosan selymes-nehézfényű, súlyos.

        Ott fekszik az az ember, az a lány,akire vártál egész életedben-a gyönyörű, feszesbarna arca tejesen sápadt, arcára mély árkot szántanak a könnyek.Persze, hogy nem akartad megbántani.Milyen az én színem? A szívemé vibráló-vakító kék, az arcomé fehér, a gondolataimé...

        -Nekem ezzel kellett megküzdenem-mondja ő-Olyan kevesen látják a valódi színemet!Neked mással, a testeddel...

        -De nem tudok!-szakad fel belőlem nyöszörögve az önsajnálat- Gyűlölöm...

        -És én? -kérdi szinte nyüszítve - Cigánybőrt kaptam,érted? Ezzel kell élnem...Tudod, milyen érzés?

        -Nem!-lököm oda dühösen- És te tudod, milyen érzés ilyen testben élni?...

        Nem hiszem, hogy dűlőre fogunk jutni-ő nem értheti az én fájdalmamat, én az övét. Bár édesapám roma, én hófehér bőrrel születtem. Nem tudom, mit hozott volna az élet számomra, ha...

        Milyen az igazi színünk? Hópehelyként kavarognak lelkemben a gondolatok. Az igazit akarom-kevesebbel nem érem be!Én látom a Kedvesem, a szerelmem igazi színét-szebb, mint bárkié, tisztább...Ő látja az igazi testemet, a húszévesét, a szeretőt, a milói Vénusz testét, a párja testét-a puhát, az anyáét, a kedvesét...

        Édesem, kedvesem, maradjunk meg igazi tükörként egymásnak, még akkor is, ha mások nem látják az igazi színünket, az igazi énünket.

        Szomorúfűz Kisasszony