• Hajnal Leszbosz szigetén
        Angeleyes blogja

        Te Deum

        Napok óta rossz kedvem van.

        Szeretnék átlátszó lenni-senkihez nem szólni, senki ne szóljon hozzám-csak pislogok testetlenül, nem akarom, hogy bármi vagy bárki megérintsen...az lenne a jó, ha védőburok venne körül...

        Mint amikor gyerek voltam, és szentül hittem benne, hogy ha télen magam köré képzelek egy üvegbúrát, akor nem érhet szél, hó, fagy...Nem tudom, miért van ez. Illetve tudom...azon kívül, hogy a gyomromat a hányingerig marja a Doxycyclin-hiába eszek mellé Acidophyllust, kétmilliárd NE/kapszula, a patikusunktól kaptam, ingyé',amiért már több mint két éve dolgozok velük...egyre jobban hiányzik a kölyök, az idétlen-édes kerek feje, a naiv, illetve egyre nem-naivabb kérdései, a puha kis gyerekteste, ami már nem is annyira gyerektest...

        Megint kizökkent a helyéből a világ...

        Talán a kis kerti túra tette, talán az, hogy tegnap összevesztünk-volt minden, leves csorgott a falon(drágám kezéből rántotta ki a gravitáció, no meg izmainak és agyának összehangolt működése)tányérral együtt...

        Ja, meg visszatért a  zaklatónk-pontosabban a drágámé-amit utólag tudok meg, az az, hogy megzsarolja a kedvest, hogy adja meg neki az iwiw-jelszavát, és akkor örökre békén hagy bennünket...Ezek után az az őrült bemegy a drágám wiw-jébe, kiírja az üzenőfalra, hogy albérletet keres, kitörli az ismerőseit, stb.És  Hercegnőm még mindig nem kapcsol...

        Elegem van. Állok az utcán, nézem az eget-szürke, szeretnék beleolvadni, föloldódni benne. Düh van bennem, gyűlölet, de érdekes módon nem csak a nő iránt, hanem a párom iránt is...Hogy lehet ilyen tutyimutyi...Nehezen viselem, hogy azt érzem, az egész kapcsolat súlya az én vállamon van.

        Nem tudom, mit csinálok...átmegyek a piroson, nem érdekel semmi. Folyjon a vérem...ma bejön egy 92 éves bácsika a rendelőbe, már működik az agyi érelmeszesedés erőteljesen...kiszolgáltatott, elsírja magát, látszik,hogy nem mos rá senki.

        Olyan, mint egy gyerek.Eltűnődök-nem akarok ennyi idős lenni,azt hiszem.Max.50 év. A doktornő rámnéz(helyettesítek éppen)-hangosan gondolkoztam?-és megkérdi:

        -Hány éves lesz a fiad, mikor te ötven leszel?...

        -Huszonhat-felelem elvörösödve.

        -Gondolod, hogy huszonhat évesen nem lesz már szüksége rád?...-néz rám anyai szeretettel.

        Elgondolkozok, de nem tudom a választ. Most olyan messze van tőle a gyermek, aki a testemből szakadt ki, aki az életem része, a lélegzetem, aki nélkül szinte élni sem tudok.

        Gyűlölöm magam.

        Te Deum-Uram, a mélyből kiáltok Hozzád.Segíts.

        Segíts, mert elsüllyedek...segíts, hogy tiszta legyen a szívem, hogy ne kelljen gondolkodnom folyton, hogy egyszerű életet élhessek,amiben nincsenek gyűlölködők,rossz emberek, csak szeretet van, karácsony, fahéjillat, összetartozás, segíts, hogy meg tudjam fogni a megfoghatatlant, ami mindenkinek ott van a szíve közepén-

        Azt hiszem, rosszra készülök. Hol vagy, Füge, hogy kicsavard a kezemből az altatós dobozt.Látod, te is elhagytál-ez a gond a pasikkal.

        Talán egyszer követem majd Tibit-ne félj, magammal viszem a szivárványszínű zászlót, édesem, és majd kivirítunk a mennyország tiszta fehérjéből.

        Te Deum-segíts.

        Hol van bennem a gyermek, az ötéves, copfos, akit bántottak, elhagytak,hol van a tizenhárom éves, akit zaklattak,aki nem egyszer akart öngyilkos lenni-segíts, hogy meg tudjak neki bocsájtani. Hiszen nem tett semmi rosszat.

        Hercegnőm, te mitől félsz? Én nem akarok félni semmitől, és mégis mindig rettegek. Pedig így nem lehet élni, vagyis lehet, de nem érdemes.

        Nem tudom, mi lesz. Fogytán van az erőm. Hercegnőmet húzom-vonszolom magammal, de sokáig én sem bírom.

        Úristen, de félek.