• Hajnal Leszbosz szigetén
        Angeleyes blogja

        Az Erdő

        Hány színét látta már ennek az erdőnek élete 92 éve alatt?

        Látta üde-harmatos zölden,vihar után,amikor a levelekről apró prizmaként ragyogtak rá vissza az esőcseppek,érezte a föld semmihez nem hasonlítható,zsíros illatát...látta ősszel,óarany levelek keringtek a szélben-de ez vigasztaló szél volt,sosem az elmúlásé-arra nem gondolt.Látta télen,gázolt térdig érő,görögdinnye-illatú hóban,boldogan,apró kicsi lány,ő,aki az egész életét a erdőben töltötte...

        Az erdő mindig csak adott.Életet,folytonosságot,biztonságot,élelmet,tüzelőt,türelmes perceket,s bizony néha szerelmes perceket...

        ...Mi ez a szűnni nem akaró fájdalom a kezében?Mi ez a rozsdás nyikorgás az agyában,mintha a teste nem akarna engedelmeskedni a lelkének...Mik ezek a gépek körülötte?!

        -Ébredezik-mondta egy alig ismerős hang a sarokban.

        Az ablaknál a lánya feszült-megtört hátát látta, de csak egy pillanatra,aztán visszarohant édes álomvilágába.

        -...Nem,nem hiszem,ő már nem fog...-visszhangzott valahonnan nagyon messziről.

        Agyának rejtett zugából előkerült egy távoli-jelentéktelen információ.Mintha otthon lett volna rosszul,a padló viharos gyorsasággal közeledett felé,aztán a mentők,a fájdalom mindenütt..."Menjen Ringer-laktát túlnyomással,lélegeztessük.Ha megvan rá az esély,hogy időben beérjünk...Stroke lenne?Az EKG-ja rendben,sinusritmus..."

        Ám mindez nem számított.Ő mindig úgy akart meghalni,hogy imádott erdejében érje utol a Kaszás,akitől nem is félt annyira.Hisz oly jó lenne már találkozni Öreggel,szeretett férjével,akit már 30 éve nem látott.Meg aztán sok is már ez a 92 év...Háborúk,éhínség,újjáépíteni az országot,felnevelni a gyerekeket,dolgozni,dolgozni,dolgozni...

        No nem mintha panaszkodhatna-92 éves kora ellenére mindeddig,míg kórházba nem került,naponta átballagott a szomszéd tanyára tejért(5 km!)no meg az éltető szóért,ami néha fontosabb volt,mint a tej.

        Mindig úgy szeretett volna elaludni,egy fa tövében.

        -Nem engedem lekapcsolni,nem!-őrjöngött a lánya valahol nagyon messze tőle.Pedig a teste-alig 35 kilós,felfekvéses teste amit az enyészet lassan megevett-már nem az övé volt.

        A lelke-az volt az övé.

        Hirtelen ragyogó fény töltötte be a steril kórházi szobát.Az idős nő felült.Hát nem látjátok?-akarta kérdezni a többiektől,de úgy látszik,senki nem figyelt rá.Milyen jó,milyen nagyon jó!

        Valaki állt az ablakpárkányon.

        -Ó,Öreg!Hát ideértél?-mosolygott.A papa a kezét nyújtotta.Furamód ugyanolyan sudár,szép szál legény volt,mint amikor megismerte.Lenézett a testére.Élettől duzzadó,kicsattanó egészség,ez volt ő,derékig érő haja aranyfolyamként borította be vállát.

        Fölkelt az ágyból.Semmije nem fájt.

        Megfogta kedvese kezét,és kiléptek az ablakon,a Fénybe.

        -Papa,az Erdő!-szólt hang nélkül az Öreghez.

        -Hát persze!...-mosolygott szelíden a férfi.

        Repültek.Az Erdő várt rájuk,minden egyes bogarával,lágy zúgásával,hullámaival,életáramaival...

        Az Erdő.

        Hát teljesült a kívánsága...

         

        (Margitka néninek,egyik betegünknek,aki mindig kedvenc erdejében akart meghalni,ennek ellenére február óta gépen van,és kómában...Legyen szabad a lelke,drága Margitka néni,mihamarabb!)