• Hajnal Leszbosz szigetén
        Angeleyes blogja

        A fészek

        A Lány napok óta a fészket nézte.

        Hatalmas,újdonatúj ablaka előtt nem volt,csak egy sötételőfüggöny,amit reggel-mit reggel,hajnalban-azonnal félrehúzott,ahogy az áldott Nap első sugarai átszűrődtek a nehéz-szövött anyagon.

        A galamb szálanként hordta életadó fészkéhez az alapanyagot,nap mint nap szeme előtt épült a kis lak.

        Viharos idők jártak akkoriban.Áradás áradás hátán,mindenütt kétségbeesett emberek,akiknek egyetlen pillanat elég volt ahhoz,hogy egy élet munkája odavesszen..."Nem lehet Természet Anyánkat hosszú ideig kizsákmányolni"-gondolta nap mint nap a Lány szomorúan.

        Hátradőlt,még hosszasan élvezte az ágy melegét.Ritka pillanatai egyike voltak ezek a hajnali percek,amikor semmire sem gondolt-nem gondolt a veszteségekre,a betegségére,amit az elmúlt hat hónapban végig kellett élnie...Állandó fájdalmak,a műtét-ahol megfosztották Énjétől,önazonosságától-furcsamód egyetlen apró dolog történt csak vele:elvették tőle a kendőjét,amivel kopasz fejét leplezte,levetették vele szemüvegét,ami nélkül nem nagyon látott,ott feküdt majdnem pucéran az ágyon,csak egy lepedő fedte...

        De ezek a pillanatok ilyenkor nem számítottak.

        Farkasszemet néztek,ő,meg a madár.A Lány látta,hogy az apró teremtmény minden erejével a fészekbe kapaszkodik,görcsösen védi a tojásokban rejlő apró életet.A fát vihar tépázta,az eső napokon keresztül csak zuhogott,zuhogott...A galamb ázott volt,fáradt,de a Lány a szemében sosem látott mást,csak élni akarást.

        Szokásává vált minden reggel némán köszönteni a kis állatot,aki kitartásával,rendíthetetlen erejével példaképévé vált számára...Nagyon megtépázta ez a május a kis madarat,aki soha,egyetlen pillanatra sem adta fel...

        -Anya,ez a galamb sosem eszik,észrevetted?-lépett mellé Kölyök,a nyakába csimpaszkodva tizenegy évének minden szeretetével.

        -Igen-válaszolt szórakozottan.

        Bár ő tudna így küzdeni,mint ez a kis jószág.Bár ne süllyedne bele nap mint nap ebbe a nyomorult önsajnálatba...

        Veszteségek érték,igen,de mennyi mindene megmaradt!

        Család.Néhány barát.És legfőképpen-az Élete.Ami voltaképpen mostmár(amióta úgy döntött,abbahagyja a kemót)egész élhető.Néhol húzódik,szúr,fáj,néha fáradt,de ezen túllesz,az eredményei pedig javulnak...Mert-akarja.

        Ezt a nyomorult,nyamvadt Életet,amit annyira,de annyira lehet gyűlölni,de inkább szeretni...

        Andrea Bocellire gondolt,egetrengető hangjára,aki a vaksága ellenére többet élt,mint oly sok ember-csodálatos hangjával a végtelen,Isteni szeretetet közvetítve az emberek felé...vagy a nagynénjére,akit autoimmun betegség támadott meg alattomosan,mindenét elsorvasztva,s akitől sosem hallott az évek alatt zokszót-nos,ő megtanult a citromból limonádét csinálni...irodalmi díjakat nyert,rengeteget "olvasott",sorstársakat-barátokat szerzett...

        Kicsi madár,mekkora tanárom vagy te nekem-gondolta végtelen szeretettel.

        Még nem látszott,hogy az esős napok mikor érnek véget.De a galamb ott ült a fészkén,és küzdött.

        A saját és a fiókái életéért.

        Mert a világrajött élet élni akar.

        Egyszer úgyis eljönnek a szivárványos napok,lassan felszárad az eső a párás aszfaltról-nyár lesz,igazi nyár.És ő-látni fogja.

        Gyönyörű nyár jön rájuk.Igen,érzi.A kicsi galambra,és rá,és végre...

        Végre.

        Ha nem is gyógyul meg,eltűnik ez a szörnyű keserűség a szívéből.

        És akkor-de csak akkor-újra élni fog.