• Hajnal Leszbosz szigetén
        Angeleyes blogja

        Csillag a tenyérben

        Már rég nem mástól várta a csodát.

        Kicsi lány volt,nem sok mindenre emlékezett.Édesanyjával hajnali órában menekültek az Országból-alattuk megnyílt a föld,minden robajlott,morgott,dühödten ásított a fekete-oly jól ismert,zsíros föld.Gonosz erők küldték rájuk a földrengést.

        Sokáig futottak,az álom illata messze mögöttük maradt,lobogó hajából a masni szárnyavesztett pillangóként libegett egy száraz faágon-ezüstös emlék az arra járónak...

        Nem tudja,meddig menekültek.Nem tudja,édesanyja meleg tenyere mikor csúszott kis az ő apró kezéből.Úgy szaladt,mint álmaiban.Úgy szaladt,mint még sosem.Kecses gazella volt,álmából felébresztett őz,lopakodó jaguár,övé volt a szél,hátára vette.Nem érzett fáradtságot.Nem magáért szaladt,a múltjáért,a jövőjéért,elfáradt édesanyja emlékéért.Ideje nem volt sírni.

        Amikor felocsúdott,idegen földön találta magát-és nem volt más,csak egy rémült kislány.Lerogyott az első fa alá,a nap akkor kelt fel,bőségesen árasztva melegét.

        Lassan nézett körbe.Alacsony volt az ég,barátságos,melengető.Egész dimenziót rohant át,úgy érezte...alacsonyak voltak a fák is,homok mindenfelé,amerre ellátott,rózsaszínű láthatár.Messze-messze mozgást látott,emberek közeledtek lassan.Ám nem érzett félelmet.

        Azután minden olyan gyorsan történt.

        Kedves,hosszú köpenyes emberek vették körbe,idegen nyelven hosszan beszéltek,szemükben áhítat volt.Egy nő,súlyos hajfonata hátát simogatta,keresztet rajzolt a homlokára.

        Egy férfi elébe lépett,lassan letérdelt,és kifelé fordította izzadt,görcsös kis kezét.

        Ott volt.

        Már nem tudta,mikor,valamikor menekülés közben,édesanyja fájón megszorította a kezét.Majdnem felsikoltott,annyira égetett,de nem volt ideje megnézni...

        Hát ott volt,a tenyerében.Ő volt a lány,akinek a tenyerébe csillag égett.Nagy és súlyos titkok tudói lett ezáltal,bár nem tudott róla.Elfáradt embereket simított békés álomba,fájó végtagokat oldozott fel a kín alól,akivel beszélt,megnyugodott,terheit letette,s elkísért,akit kellett,az utolsó úton.Értett az állatok nyelvén is,ahogy minden nyelven.Övé volt a a világ összes kincse:a szeretet.Szemében mindig szentjánosbogarak bujkáltak.

        Ha valaki ránézett,egyszerű embernek gondolta.Igen,a földi emberek között csak egy volt a sok gyógyító közül.Titkára sosem derült fény.

        Csak  tudta,ha az égre nézett,s a tenyerére,hogy ő a lány,kezében a csillaggal,amit attól kapott,akit a legjobban szeretett,s aki így már sosem hagyta el őt..