• Hajnal Leszbosz szigetén
        Angeleyes blogja

        Első kemo

        Come away with me...

        Hogy bátor voltam-e?Kedves szerint igen.

        Hajnal hatkor még lerohantunk az usziba úszni tíz hosszt,utána jött Icus,az ápolónő barátnőm,hogy beadja a B17-et,aminek már a 25.napjánál tartok.

        Rájöttem,szeretek mozogni.Mozgás=élet.Igen,ekkor érzem,hogy egészséges vagyok,szeretem a testem,mert engedelmeskedik nekem,és ő is szeret...a jógába beleszerelmesedtem,de az úszás is kellemes,és alig várom a tavaszt,hogy biciklizni tudjak(lemértem,nyáron 22 km-t bicajoztam naponta...:)ja és egy Do-In nevű "sport" is érdekel,a meridiánokkal csinál valamit,azután is jól érzem magam.

        Talán hegyet kéne másznom,sárkányrepülőznöm,ezekre mindig vágytam-mikor,ha nem most?...Nemsoká,ezt megígérem magamnak...

        Nagyot fordult a világ hét év alatt nálunk a klinikán.Emlékszem,első kemo adagomat egy szűkös kórházi szobában kaptam meg,heten voltunk,én voltam a legfiatalabb-sajnos,most is.Hagyományos ágyakon feküdtünk,mit feküdtünk,szorongtunk...ki lehetett bírni,nyúzott ápolónők,mindenhol betegség-szag,halál-szag,vegyszer-szag...

        Most...állítható,hiper-szuper ágyak(játszottam is egy jót a távirányítóval,majdnem összecsuktam magam,tiszta paródia:)takarók,párnák,TV,újságok,csend,tisztaság,és egy Dorottya nevű kedves önkéntes,aki kamilla,csipkebogyó-és zöldteával,keksszel járkált körbe és mindenkihez volt egy kedves szava..:)Nem mellesleg mindenki hozzátartozója bemehetett,minden betegágy mellett volt egy szék...Bármerre néztem,egymásba kapaszkodó házaspárok,kezek,egymásba fonódó tekintetek,könnyes mosolyok,félszavak...Hit.

        Túlvagyok rajta.Jól vagyok,most(este negyed hat)semmi mellékhatás,és ez így is lesz,merthogy FEJBEN DŐL EL.:)

        Volt egy fiatal srác,nagyon megviselt-tolószékben,sápadt-sárga arccal...ötven kiló ha lehetett...mondtam Kedvesnek,ne engedje ,hogy idáig jussak.Nem tudom leírni azt a pillantást,amit rámvetett.:(

        És volt egy kedves öreg hölgy,aki már csak Nutridrinken élt,és lehetett vagy negyven kiló,és azt mondta ránk,hogy jó ránknézni,és adott egy narancsot...én akkor egy kicsit elpityeredtem,és amikor elment,azt mondtam,hogy vigyázzon magára...és nem tudom,hogy valaha látom-e még...

        Én még mindig nem tudom elfogadni ezt az egészet.

        Három hete még én tartottam ezekben az emberekben a lelket.De ha majd nagy leszek,és meggyógyulok,szeretnék önkéntes segítő lenni onkológián,mert ha valaki tudja,mit érezhet egy rákos ember,én tudom.

        Ugyanakkor az jutott még eszembe,hogy megint nem volt IGAZÁBÓL döntési lehetőségem.A család döntött.Igen,végigcsinálom a kemot, a B17-et(kb.60 szúráson vagyok már túl,alul-felül,kezemen-lábamon,sejhajomon)és nem dönthetek,mert van egy 11 éves lurkóm,mert Apu sír,Anyu,bár bátor,tudom,hogy remeg értem,ÉLNEM KELL,bármi áron,és ez nekem nem tetszik...mert az élet minősége is fontos,és nem tudom,hogy tudok-e évekig így élni mondjuk,ahogy most...

        El innen,messzire,el,vár a Tenger...