• Hajnal Leszbosz szigetén
        Angeleyes blogja

        Botcsinálta szerenád

        Rád gondolok!-

        (mondták előtte oly sokan

        hittel és hitetlenül

        pergő vagy botló nyelvvel

        vad vággyal vagy csak tétlenül-lustán mert nem érezték a szó erejét

        igaz hatalmát)

        én magamra is gondolok de két szívdobbanásomból az egyik érted szól már.

        Rájöttem, nem akarok meghalni.

        Nem hittem,hogy a világon minden összeér-csak leírtam szomorún

        de most már tudom

        tudni szeretném,hogy a Földnek hol van vége, s vége van-e egyáltalán

        hogy felhőkbe tudok-e szökkenni,és lustán nyújtózni,miközben valakit lentről várok-mert egyszer úgyis eljön a kedves-

        hogy a sárgarigók térnek-e aludni,hol hajtják álomra apró-rebbenő fejüket

        hogy Anyám kezén az erek már szelíd patakként merre sodródnak csöndes folyással-s hogy melyik milyen fájdalmat hordoz magában

        hogy honnan jöttem én-belőle-e,vagy őseim írtak az életbe sámánbetűkkel varázslat-tisztán mert akarták hogy létezzem

        hogy tudom-e majd haldoklók kezét fogva elkísérni őket az Úton, amely nem is olyan félelmes-csak a Játszma része

        tudok-e féltőn s értőn feléjük hajolni,szemekben látni utolsó lobbanást,tudni,hogy ajándékot adtam nekik, holott

        nem tettem mást, csak

        mellettük voltam huszonegy fénylő grammot szívükből kiereszteni

        akarom tudni

        hogy öledbe olvadni nem csak álom-e levendula-kacagás bíbor-folyók messzi sóhaja

        hogy a Tenger befogad-e kettőnket lomha ölébe-de csak miután homokba írtam szívem minden titkát,egyetlen szó-neved-

        hogy tudnánk-e együtt élni fehér zsalugáteres kék falú házakban

        (reggel kávé kelt majd, s egy darab kenyér.én sütöttem,kezem liszttől harmatos.duzzadt szádon még ott az álom, csókok temetőjének vidám kapuja.fehér  a tested,mint a hab-te is tengerből születtél?gondolom, s egy pillanatra leülök ágyad szélére, végigsimítom erős combjaid,telt melled.milyen szemérmetlen vagy-gondolom mosolyogva-ezek a combok még nem is oly rég vágyam szorították...felkelsz-első pillantásod enyém,én megnyugszok-hát élsz,élek,

        s ez elég.)

        hogy szorítanád-e kezem,ha földön szülnék némán belülről kántálva mint indián asszonyok törölnéd-e homlokom

        s utána létünk csúszós folytatatást hogyan fognád karjaidba-mint apró szopós malacot rózsaszínűt élettel telit(igen, ő is élni fog, tudom)

        hogy meg tudnád-e bocsájtani bűneim-mert nem tudtam mindig egyet szeretni-

        hogy néha csalfa voltam,csapodár, kacér nőkkel szépekkel s csúnyácskákkal csak mert déli vérem folyvást hajt bár erre nem vagyok büszke

        hogy igaz vagy-e s nem egy álom

        (mert azt hiszem, ha fölébredek, rideg vekker fogad majd,és a valóság-botorkáló lábam párás nyoma a fürdőszobában,hajnali karikáim szemem alatt)

        hogy lennél-e

        társam

        (egészségben-betegségben, szegénységben-gazdagságban)

        társam a Halálban

        (annyi mindent akarok tudni, azt hiszem, nem éltem még eleget)

        majd egyszer megírom.(már ha jómagam is nem csak betű vagyok,egy a sok közül-de hisz ez sem baj...)

        hogy lesz-e valaha múltunk, albumaink,mit ropogó rőt tűz előtt tudunk majd mutogatni unokáinknak

        (nézd, kincsem,ez itt nagyanyád s nagyanyád.Egyikőjük mindig tudta, hogy vágyai nem férfiaknak szólnak,másójuk csak a lélekbe lett szerelmes,aztán rájött,hogy a Jóisten női testben engedte a Földre, de akkor már mindegy volt.)

        hogy gyermekem szeretni fogod-e(nagy rejtély!egyszer-sokszor- már megégettem magam, nem szerették lényemnek eme csöpp nyúlványát, ki belőlem jött, és nem engedhetem el sokáig kezét.)

        és hogy...

        de azt hiszem, túl kíváncsi vagyok

        hajnalodik dolgoznom kell kávé rotyogj a tűzhelyen láb hajtsd a biciklit kéz szaladgálj fekete billentyűkön csak szívemet hagyjátok most mert

        úgysem lesz sehol

        -csak nálad-

        még aranylakattal zárva a Könyv-a Könyvünk-mit talán közösen kell megírnunk, és még azt sem tudom, hol a kulcsa-van-e egyáltalán

        de tudni szeretnék-

        mindent...

        (összefolynak a betűk a szemem előtt, nem tudom,hol a kezdet s a vég,mennem kell, tábor gyerek levelek feladni ribizli pattanj kosaramba borsó kacagva bújj bölcsődből holnaptól tanulok kémia vár az egyetem és vár a fájdalom mert elengedek valakit akit nagyon szeretek de nem biztos nem tudom hogyan kell)

        botcsinálta szerenád tudom

        de Tiéd

        mint mindenem mától.