• Hajnal Leszbosz szigetén
        Angeleyes blogja

        Gábornak

        Szia!

        Ezt 2004-ben írtam, egy készülő"könyvem"egy fejezet lett volna, természetesen, nem fejeztem be, mint semmit:)))

        Csak azért küldöm, hogy nevess is egy kicsit,és tudd: lélekben veled vagyok...Ange (Ui: arról az évről a mai napig nem tudok írni...ja, és bocsánat, de nincs formázva a szöveg, kicsit muris így, de ez van, már fáradt vagyok hozzá:))))

        Már jópár hete nem lehetett szólni hozzám. Telefonon kértem időpontot egy neves természetgyógyászati klinika háromdimenziós ultrahang vizsgálatára. Amikor lettem a kagylót – pontosabban szólva kinyomtam- az idő hirtelen mintha más dimenzióban kezdett volna létezni. Csak ültem és néztem magam elé, éreztem, mozdulataim lelassulnak. Hogy lehet ezt elmagyarázni valakinek, aki ezt nem élte át…
        Persze nem adtam föl, mert természetemből adódóan örök harcos vagyok. A kórházban nem nagyon csíptek a nővérek, mert mindig mindent megkérdeztem, és nem nagyon csípett az orvosom sem – a tekintélyes mennyiségű libamáj és egyéb juttatás mellett, amit apu szolgáltatott neki – mert képes voltam a lehető legváratlanabb időpontokban és helyeken felbukkanni és betegségem természetéről kérdezősködni; sőt mi több, időt kértem egy olyan helyzetben, amiben legtöbben hanyatt –homlok menekülnek az áldott és éltető kezelések véd és bűvkörébe.
                 Az adjunktus mélyen a szemembe nézett. ( Egyszer véletlenül egy kora délutáni időpontban érkeztem lakására. Sokáig csengettem. Váratlanul csoszogó, tétova léptekre lettem figyelmes. A bűzölgő, belvárosi kapualj felnyílt, s az adjunktus megállt előttem. Illetve próbálkozott azzal, hogy megálljon. A neves, mindig korrekt, elegáns orvos most lyukas pólóban, melegítőben fogadott, szemét fókuszálatlanul valahová a távolba meresztette, jófajta törkölypálinka bűze áradt az egész emberből. Kis híján a nyakamba esett, ám erőt vett magán, s megpróbálta mozgását koordinálni. Kevés sikerrel.
                 Odaadtam az épp aktuális libamáj adagot, s elmenekültem. A kép, amit róla, s az egész orvostársadalomról kialakítottam, hatalmas robajjal a porban landolt. Számomra az orvosok mindig hősök voltak. A dokit sem tudtam másképp elképzelni, csak gyöngyöző homlokkal egy beteg fölé hajolva, amint épp megmenti, miközben telefonon épp egy szülést vezet le valahol egy távoli tanyán, esetleg maradék kezével egy mellkast nyit fel. Természetesen mindkét beteg pillanatok alatt felgyógyul, a kismama spontán, könnyedén megszül Doki utasításai alapján, a köldökzsinórt maga vágja el, a méhlepényt megsüti, majd megeszi. A Doki kisétál a műtőből, miközben lábába rajongó nővérek kapaszkodnak, a betegek sorfalat állva a folyosón lelkesen tapsolnak. Doki felemel, majd megcirógat egy csöppséget, akit szintén ő mentett meg valamikor. A gyermek anyukája ájultan összeesik.
                 Doki könnyedén kisétál a kórházból, meghatódva tekint fel a Materre. Egyik válláról másikra helyezi hátizsákját, amelyben úgy tizenöt kiló szakirodalmat cipel nap mint nap. Hazaindul. Útközben pénzt ad egy koldusnak, stb.stb.stb.
        Amikor apunak elmondtam eme tévképzetemet, harsány kacajban tört ki. Jobban mondva alig bírt beszélni az éktelen röhögéstől.
        - Kislányom – mondta könnyeit törölgetve – nem mindegy neked, mit csinál az az áldott jó ember a szabadidejében? Amíg rendesen ellátja a feladatát… ők is csak emberek.
        Apu biztosan nem olvasott a burn- out szindrómáról és hogy az orvosok körében mekkora az öngyilkosságok aránya. )
                 Szóval Doki a szemembe nézett.
                 -Barbara ( ez én volnék. ) – Ez egy hosszútávú játszma. Az idő fogja eldönteni, mi történik majd, s persze maga. Itt egy hónapon semmi nem múlik.
        Nagy levegőt vettem.
        -                               Akkor biztos megérti, miért nem veszem igénybe azonnal a kemoterápiát. Szeretnék biztos lenni abban , hogy jól döntöttem.
        Doki kétkedve néz rám.
        -Nem arról volt szó, hogy ez egy adjuváns kemoterápia? – kérdezem határozottan.
        -                               Nézze – válaszol lassan, megfontoltan , miközben az ablakon túlra mered. Odakinn a fák óarany színben játszanak, a levegőben az elmúlás dús illata. Nem annyira félelmetes, mint gondoltam. Számomra nem. – Huszonnyolc évesen egy ductális invazív carcinóma nem életbiztosítás. Megérti ezt, ugye, hiszen szakmabéli.
        -                               Igen, megértem. De ettől függetlenül ez az én életem. Sok múlik azon, hogy az ember kézben tudja-e tartani a dolgokat. Amíg úgy érzem, a dolgok nem sodornak el, amíg a döntés a kezemben van, esélyem van arra, hogy meggyógyulok. Doktor úrnak erről mi a véleménye?
        A doki rámmered, tekintetében hitetlenkedés és még valami. Csodálat? Fittyfenét, gondolom.
        -Egy hetet kap – közli velem kimért hangon, majd sarkon fordul és megfontoltan, kezét hátratéve távozik. Mégiscsak egy adjunktus.
        JESSZOKÉ. Egy hét.
        Győzelem.
                 (Természetesen nem voltam olyan bátor, hogy ne vállaljam a kemoterápiát. Ám a döntés az én kezemben volt, s ettől a dolgok más hangsúlyt kaptak. Nem éreztem magam tehetetlen, kiszolgáltatott esetnek. Ember voltam, beteg ember, de ember.)
        Arra riadtam, hogy a telefon még mindig ott fityeg a kezemben. Na jó, gondoltam. Akkor három hét múlva. Abba bele sem mertem gondolni, hogy mi lesz, ha újra kell kezdenem az egész kálváriát.