• Hajnal Leszbosz szigetén
        Angeleyes blogja

        Che sara, sara

        Alig 39 éves volt Anyám, amikor eltávolították a méhét, nőiségének, nőiességének, vágyainak eme tudattalan szimbólumát.Ő oda "nyomta" összes sérelmét, megalázott haragját, dühét hollófekete hajú Apám ellen, aki kihasználta, becsapta,elhagyta.(Szerinte-csak anyámat...)

        Otthon csak mi ketten vártuk  húgommal,én 14 voltam,ő-kis vörös hajú méregzsák- nyolc...rendbe raktuk a lakást, megágyaztam,tiszta ágyneműt húztam, és bementem érte a kórházba.

        Szemlesütve léptem be a kórterembe,ahogy abban az időben senkinek sem tudtam a szemébe nézni...valahol a szoba közepén kapott ágyat.Alig ismertem meg.Idegen szaga volt, kórház-szaga, betegség,fájdalom, Halál-szaga...

        Kinyújtotta felém a kezét.Egyetlen könnycsepp remegett szempilláin.

        -Kislányom...-jajdult a hangja valahonnan nagyon ismeretlen-mélyről.Közelebb léptem.

        Nem bírtam a keze után nyúlni.

        Azt éreztem, ha nem mehetek el ebből a fertőtlenítő-szagú, sokágyas kórteremből-megfulladok."Nem tehetek mást érted...."-gondoltam."Én csak egy gyerek vagyok, egy gyerek!...Nem adhatom meg azt, amit Aputól vársz!..."Rohanhatnékom volt.Várt a májusi  erdő, a könyvek, a Kis Herceg,az Abigél,a rügyet bontó fák,amik alatt olyan jól lehet hason fekve olvasni...

        Hazavittem anyut, és miután mindent a keze ügyébe tettünk, lerohantunk a játszótérre.

        Láttam a szemében a fájdalmat.

        Már tudom, mi fájt neki,már tudom, miért haragudott akkor.Pedig nem tehettem róla...Itt van ez a kis ember, ez a tíz éves Kölyök, akit-bár vérem-oly sokszor nem érzek magaménak...most én nyújtanám felé a kezem, de nem lehet.

        Nekem is meg kell élnem a sorsomat,ahogy akkor anyunak.Nem segíthet.

        Én pedig nem segíthettem neki-akkor.

        És nem segíthetek Kölyöknek-az ő sorsát saját magának kell megélnie.

        Csak-olyan nehéz...

        Ma megint eltört a mécses.Zani sorait olvastam.Hol van bennem , Benne az a tomboló alak, akit egykor annyira szeretett, szerettem?...

        Mert ez mindennél rosszabb.Bár tombolna bennem a Düh Szelleme.Bár tudnék ordítani, féltékeny lenni,bújni-szeretni...de csak a végtelen Csend van bennem.Kizártam önmagamat-önmagamból.Furcsa érzés...mintha meghasonulnék...az az alak a Tükörben?Én vagyok?...

        Hasadjon hát szilánkokra.

        Bárhogy lesz,úgy lesz...hadd legyek újra gyerek.Még nem rohantam eleget a májusi erdőben.Még nem szerettem eleget.Még nem öleltem eleget...még nem

        éltem

        eleget...

        Nem tudok segíteni, Kicsim-magamon sem tudok...

        Megírtam egy közös orvostanhallgató barátunknak, mi történt."Kérlek, segíts...eltoltam.."Visszaírt."Ezt a felelősséget nem vállalhatom fel érted."Igazad van, drága...ezt a felelősséget csak én.

        Ha eljutsz addig a pontig, hogy elgondolkozol, mi értelme van az életnek...mindenki eljut idáig, igaz?...Talán jobb lenne ennek a gyereknek máshol.Olyan formálható, mint a viasz...és ha az én lenyomatom lesz-már pedig kié lenne-jaj neki.

        Mert őt is várja majd a Sötétség Erdeje, a Semmi kietlen sivataga...

        úgy

        sajnálom.

        Add, Istenem, hogy legyenek újra érzéseim...add meg újra a felelősség édes terhét, amire oly büszke voltam...adj még sok-sok átölelt,átcsókolt éjszakát-olyan fiatal vagyok még.Add, ha el kell, hogy engedjem Őt,akit egykor úgy szerettem,el tudjam engedni,add, ha vissza kell, hogy találjunk egymáshoz-hát találjunk vissza mihamarabb.

        adj erőt

        kérlek...