• Hát kitépem a hajamat!
        Anka blogja

        Levél nagyobbik öcsémnek

        Hát helló, Tesó.

        Rég nem láttuk egymást. Lassacskán 10 éve. MIndkettőnk hibája. Néha hiányzol. Nem tudom, neked eszedbe jutok-e még. Elvégre, engem is besoroltál az ellenségeid közé. Sajnos, az elmúlt évek másodkézből való értesülések azt mutatják, mégis te vagy a hunyó. Nem én akartam, hogy így legyen, a te(?) döntésed volt. Sajnálom. Mégis te vagy az egyetlen a családban, akivel kapcsolatban magamban kimondom: bocsáss meg. Éretlenek, tudatlanok és gyávák voltunk. Most már látom: te is attól szenvedtél, amitől én, csak te másképpen reagáltál. Én kopaszra tépkedem magam, te meg világgá mentél. Én magam ellen fordultam, te ellenük. És ellenem.

        Nem gondolkodtam én a testvéri szereteten, természetes volt, hogy VAGY. Anyánk hülyeségei soha nem voltak igazak, hogy én első perctől utáltalak, irigy voltam rád, és majdnem kiborítottalak a babakocsiból - úgy látszik, én voltam a 4 esztendős nőstény ördög. De hát te voltál mindig is a kedvenc, mindenkinél, a fiúgyerek, kérem, az már valami. Anyánk imádott téged, akármilyen szarházi tudtál is lenni. Számodra ő mindig mindenre talált mentséget, kifogást és bocsánatot, csakúgy, mint a saját számára. Sajnos, ahogy engem nem látott reálisan, úgy téged sem. Te egy nagyon aranyos, kedves, hízelgő természetű kisgyerek voltál, a természet téged nagyon előnyös külsővel áldott meg, és azzal a képességgel, hogy manipulálni tudtad az embereket. Te voltál, aki egy kis sírással, hízelgéssel, vagy nagy bánatosra formált  szemekkel mindent el tudott érni. Mivel szüleink mindig is felületesek voltak, fiatalok és éretlenek, és talán nem is érdekeltük őket eléggé, nem vették észre a való énedet. Vagy nem akarták észrevenni. Igazából te sem tudtál az elvárásoknak megfelelni. Amit te bőven ellensúlyoztál  a magabiztos fellépéseddel, a szövegeddel, és ne szépítsük: a hazugságaiddal. A gyerekes nagyot mondásokból felnőtt korokra igazi, súlyos hazugságok lettek, néha arra gondoltam, talán ez már betegség. Kár, hogy nem volt senki, aki terelgessen, így aztán nyílegyenesen elcseszted Te is. Annak, hogy 33 éves korodban is úgy viselkedtél és úgy élted az életed, mint az én 14 évesem, elsősorban a családod, a gyerekeid látták a kárát. Szegények nincsenek is a tudatában, hogy megmérgezted az életüket, még mindig nem ismerik fel, hogy félrevezettétek őket. 

        Basszus, tesó, tudatában vagy egyáltalán, hogy a gyerekeidnek tulajdonképpen se anyjuk, se apjuk? Se tágabb családjuk? Kinn akartál bosszút állni, mondd? És amikor ismét felborítottad a saját és a környezeted életét, a szokásos megoldást választottad: odébb álltál. Megint. Otthagytad magad után az anyagi és az érzelmi káoszt. Megint. És természetesen most sem te voltál a hunyó. Ha úgy tetszik, az egész világ ellened van. Mindenhol szemetek, mindenhol neked tesznek keresztbe. A szüleid, én, a feleségek, a munkatársak, a főnököd... ki még? Csak te nem tehetsz semmiről. Nagy baj, tesó, hogy téged is, velem együtt hazugságra neveltek. Ha valamiről nem beszélünk, az nincs is, ugye? Ha meg csupa jót lelkendezünk, akkor mindenki nyugodt a családban. Egyszer az életben voltál már valakivel őszinte? Legalább magadhoz? Tesó, én kínomban 30 éve tépkedem a hajam, mint valami idióta papagáj, aki a bezárt kalitkában a tollait húzkodja ki idegességéban vagy deperessziójában. Azt, hogy legalább ide le merem írni, legalább magamnak nem hazudok többé, évek kemény munkájával és szakember segítségével értem el. Ha tudnád, mit tennél? Eljátszanád a süketet és a vakot? Vagy világgá kiabálnád, mert akkor ennyivel is különbnek éreznéd magad? Nagyon gondolkoztam, hogy megteszem én az első lépést, és felveszem a kapcsolatot veled. Ám a napokban megint híredet hallottam, és megint a szokásosat, hát nem változik semmi nálad sem, úgy látszik. Letettem a szándékomról. Valószínűleg semmi jót nem várhatnék tőled, a családi posványt pedig a semmiért nem fogom fölkavarni.

        Neked megbocsátottam. Isten veled, Tesó.