• Hát kitépem a hajamat!
        Anka blogja

        Vissza önmagunkhoz - csecsemőkor

        Régóta tartozom ennek a könyvnek az elolvasásával a pszicológusnak és persze saját magamnak. Nagyon nehezen jutottam hozzá, megvásárolni nem sikerült, a könyvtárakban meg hosszú hónapokig "ültek" rajta. Most már nem is csodálom. Annyira nehéz olvasmánynak tartom! Igen lassan fogom magam átrágni rajta, már most látom. És az eddig olvasottaktól nem lett jobb kedvem. Szörnyűséges. Viszont már nem kérdezem, hogy miért ver engem az Isten, mit vétettem. Most már tudom: semmit. SEMMIT!  ŐK szúrták el, és azon fogok igyekezni, hogy magamon segítsek, meg a gyerekeimen. A szüleimen már úgysem tudok. És nem is biztos, hogy nekem kellene, de hát én egy ilyen hülye vagyok, ezt is belém nevelte az anyám. Mindenkinek mindig ugrani, adni, segíteni, akkor is, ha nem kérték. Akkor is, ha cserébe le se...

        Annyi minden kavargott bennem, amíg a könyv elejét olvasom, és emésztem az olvasottakat. Hát nem véletlen, hogy az egészen kis koromból milyen dolgokra emlékszem, plusz még amit a mama mesélget időnként, úgy negyven éve, jópofizva. Éppen azokat a dolgokat, amelyekkel igencsak rosszat tett nekem. Kezdve azzal, hogy egyrészt nálunk mindig is a "fiúgyerek" volt az igazi. Aztán meg az apám mindig emlegette, hogy ha mégis lány lesz, akkor egy suőke, kék szemű kislányt szeretne. Dehogyis szeretne - az lesz!!! Aztán az egyik fülem úgy elállt, hogy ragtapasszal ragasztották le csecsemőkoromban. Most is eláll, világ életemben szégyelltem és utáltam, de akkoriban plasztikai műtétről nem is hallottak, most meg már jó leszek én így is. Azt is milliószor hallottam, hogy milyem nyávogós, bőgős gyerek voltam, egész éjjel nyekeregtem, mint egy kismacska. Sötétben különösen. Egyszerűen képtelen voltam megszokni a RENDET! Ezeket anyám úgy meséli, mint én a fiaim kamasz csínyeit. Mintha kifejezetten az ő bosszantásukra csináltam volna. Na nem baj, van olyan is, amit jól csináltam, bár ez az ő érdeme, nem az enyém. Én, kérem szépen, ha hiszik, ha nem, már 9 hónaposan szobatiszta voltam! Felnőtt koromban, saját gyerekem mellett szerzett tapasztalatommal, ezt én kétségbe vontam. Ugyan már, hogyan, mikor még épp csak ülni tud talán a csemete, de azt meg végképp nem tudja, mit várnak tőle. Anyám diadalmasan felkacagott: feltette a díványra a bilit, ráültetett, és addig fogott ott, amíg nem produkáltam valamit. Ugye mondanom sem kell, hogy az én fiaim 24 hónapos korukban még pelenkás popsival rohangáltak. Ami természetesen az én lustaságomat minősítette a mama szemében. Na de sebaj.